A gyászról a legtöbb ember csak akkor kezd el gondolkodni, amikor már benne áll térdig. Addig a halál, a veszteség, az elmúlás legfeljebb hírekben, filmekben jelenik meg, vagy egy-egy kínos családi beszélgetésben, amit gyorsan elütünk valamivel. Amikor viszont valóban elveszítünk valakit vagy valamit, ami addig meghatározta az életünket, hirtelen kiderül: sem eszköztárunk, sem nyelvünk, sem türelmünk nincs hozzá.
Én nem pszichológusként, hanem gyászfeldolgozás Módszer® Specialistaként, business coachként és a pszichológiai mechanizmusok iránt erősen érdeklődő emberként közelítek ehhez a témához. Az elmúlt években azt láttam, hogy a gyász nemcsak a temetőben jelenik meg, hanem ott van a tárgyalóasztalnál, egy vállalkozás szétesésénél, egy kiégett cégvezető fejében, egy megromlott párkapcsolat végén, vagy akár egy költözés után is. A gyász nem kizárólag halálesethez kötődik, hanem minden olyan helyzethez, ahol valami fontos dolog megváltozik, megszűnik, vagy végérvényesen más lesz.
Egerben élek, és innen nézve nagyon markánsan látszik egy hazai minta: sokan 10–20 évig hordoznak magukban fel nem dolgozott veszteségeket, amelyek szép lassan beépülnek a személyiségükbe, a döntéseikbe, a konfliktuskezelésükbe. Aztán egyszer csak „váratlanul” robban a rendszer: testi tünetek, szélsőséges viták, kiégés, pánik, széteső párkapcsolat vagy vállalkozás formájában. Ilyenkor a felszínen üzleti vagy párkapcsolati probléma látszik, a mélyben viszont sokszor feldolgozatlan gyász munkál.
Ebben a cikkben arról szeretnék beszélni, hogyan látom a halált, a veszteséget és a gyász folyamatát, miért hoztam létre gyászfeldolgozó csoportot Egerben, hogyan működik a Gyászfeldolgozás Módszer®, és kinek, mikor érdemes segítséget kérnie. A célom nem az, hogy „szépen beszéljünk a halálról”, hanem hogy legyen egy tiszta, józan fogódzód ahhoz, mit tehetsz magadért vagy másokért ilyen helyzetben.
Miért indítottam gyászfeldolgozó csoportot Egerben
Amikor valaki business coachként keres meg, ritkán azzal kezdi, hogy „nem dolgoztam fel a gyászom, segíts”. Inkább azt mondja: nem tud dönteni, szétesik a vállalkozása, állandóan konfliktusba kerül a munkatársaival, vagy egyszerűen „elfogyott belőle az erő”. Amikor viszont türelmesen végigmegyünk az életútján, nagyon gyakran kerülnek elő olyan veszteségek, amelyekről soha, senkivel nem beszélt igazán. Egy elhunyt családtag, egy trauma, egy meghiúsult életpálya, egy csődbe ment vállalkozás, egy bántalmazó kapcsolat – és ezekre a legtöbb ember évtizedekig csak annyit mond magában: „túl vagyok rajta”.
A tapasztalatom az, hogy a legtöbben nem vagyunk „túl” a veszteségeinken, csak mélyre nyomjuk őket. A felszínen működünk, dolgozunk, építjük a céget, neveljük a gyereket, fizetjük a számlákat, közben pedig belül mar valami kimondatlan, lezáratlan folyamat. Ez a belső feszültség egy darabig kezelhető, aztán egy ponton – egy újabb krízis hatására – egyszerűen kiborul a vödör.
Számomra ezért volt természetes lépés, hogy Egerben gyászfeldolgozó csoportot indítsak. Látom, mennyire hiányzik egy olyan biztonságos tér, ahol nem „okos tanácsokat” kapsz, hanem végre végigmehetsz a saját gyászfolyamatodon. Nem pszichoterápiáról beszélek, hanem egy strukturált, időben behatárolt, gyakorlati programról, ahol a gyászoddal foglalkozunk, nem a diagnózisoddal.
„A gyász nem betegség, hanem természetes emberi reakció – de az, hogy mit kezdünk vele, már a felelősségünk.” – Dajka Gábor
Tévitek a gyászról és az „idő mindent megold” hiedelme
Talán a legelterjedtebb mondat, amit gyászolók hallanak, hogy „az idő majd mindent megold”. Ez jól hangzik, csak éppen nem igaz. Az idő önmagában semmit nem old meg. Az idő maximum teret ad arra, hogy kezdj valamit a fájdalmaddal – vagy arra is, hogy még mélyebbre nyomd, és évekig ne foglalkozz vele. A gyógyulást nem az idő hozza, hanem az, hogy mit teszel közben magadért.
A másik tipikus tévhit, hogy a gyászt racionálisan kell „megmagyarázni”. Ezért hangzanak el olyan mondatok, mint:
- „Bírd ki, erősnek kell lenned.”
- „Ne sírj, ettől nem lesz jobb.”
- „Legalább nem szenved tovább.”
- „Örülj, hogy ilyen sokáig köztetek volt.”
- „Majd lesz másik gyerek / másik kapcsolat / másik munka.”
Ezek a mondatok általában jó szándékból érkeznek, a hatásuk mégis gyakran az, hogy a gyászoló magára marad az érzéseivel. A racionális magyarázat ugyanis nem találkozik az aktuális érzelmi állapottal. A veszteségélmény nem logikai feladvány. Egy gyászoló ember gyakran egyszerre érez haragot, bűntudatot, megkönnyebbülést, félelmet, ürességet és értetlenséget. Ebbe nehéz belepasszintani a „légy hálás, hogy…” típusú mondatokat.
A gyászról szóló pszichológiai kutatások is azt mutatják, hogy az alkalmazkodás nem automatikusan történik meg. Vannak, akik spontán módon képesek beépíteni a veszteséget az életük történetébe, másoknál viszont évekkel később is nagyon erős marad a fájdalom, és akadályozza a mindennapi működést. Nem azért, mert „gyengék”, hanem mert nem kaptak eszközöket és teret a gyászukhoz. Itt jön be a tudatos munka kérdése: mersz-e szembenézni azzal, amit érzel, és hajlandó vagy-e végigmenni egy strukturált folyamaton?
„Az idő önmagában nem gyógyít. Az gyógyít, ha közben dolgozol magadon.” – Dajka Gábor
A halálhoz való viszonyom és a mindennapi élet
Gyerekkorom óta együtt élek a halál látványával. Ha kinézek az ablakon, egy temetőt látok. Nyáron szinte minden héten behallatszik egy temetés hangja. Gyerekként az udvar végében csontokat találtunk. Nem horrorfilmként éltem ezt meg, hanem egy nagyon konkrét emlékeztetőként: ennek az egésznek egyszer vége lesz. Az enyémnek is.
Sokan megkérdezik, nem borzongató-e ez. Valójában inkább felszabadító. Mivel gyerekkorom óta benne volt a hétköznapjaimban az elmúlás ténye, nem éreztem késztetést arra, hogy az örökkévalóság illúziójában éljek. Tudattalanul is úgy alakult, hogy úgy éljek, mintha bármikor vége lehetne. Nem kapkodva, hanem tudatosan: azt csinálom, amit szeretek, és amiben hiszek. Nem vagyok az a típus, aki hosszú éveken át rágódik azon, „mi lett volna, ha”.
A halálról két filmes mondat áll hozzám közel. Az egyik: „Élj úgy, mint nem akárki, halj meg úgy, mint bárki.” A másik: „Valójában nem azért az egy napért kell aggódnunk, amikor meghalunk, hanem az összes többiért.” Ezek persze filmsorok, de jól összefoglalják azt, amit én is gondolok: a halállal nem akkor kell foglalkozni, amikor már ott állunk a szélén, hanem közben. És ide tartozik az is, hogy hogyan viszonyulunk a veszteségeinkhez, a lezáratlan kapcsolatainkhoz, a kimondatlan mondatainkhoz.
Számomra a halállal való szembenézés nem depresszív élmény, hanem fókuszt ad. Ha tudod, hogy egyszer vége lesz, sokkal könnyebb nemet mondani olyan dolgokra, amelyek csak viszik az energiádat, és igen-t mondani arra, ami valóban számít neked. A gyászfeldolgozásban is pontosan erről van szó: nem „túllépni” akarunk a veszteségen, hanem újra rendezni, mi az, ami igazán lényeges az életedben.
A gyász nem csak haláleset – veszteségek a hétköznapokban
A gyász szót sokan automatikusan halálesethez kötik. A szakirodalom ennél tágabban használja: gyász alatt azt az érzelmi reakciót értjük, amelyet egy jelentős változás, veszteség vagy egy élethelyzet megszűnése vált ki. Ez lehet egy szerettünk halála, de ugyanúgy egy válás, munkahelyvesztés, költözés, vállalkozás csődje, meddőségi diagnózis, egy komoly betegség, vagy akár az is, amikor leszoksz egy káros szenvedélyről.
Amikor például leszoktam a cigarettáról, nagyon erősen megéltem a gyász elemeit. Egyrészt örültem, hogy végre kapok levegőt, javul az egészségem, és egy rossz szokást magam mögött hagyok. Másrészt hiányoztak a régi rutinok, a „kimegyek egy cigire” mini-szünetek, az iskolás éveimhez kapcsolódó emlékek. Egy korszak lezárult, és ezzel párhuzamosan egy új élethelyzet indult. A veszteség és a nyereség érzése egyszerre volt jelen.
Ugyanez történik egy szakításnál is: akkor is gyászfolyamat indul be, ha te magad mondod ki, hogy elég volt. Egyszerre érzed a megkönnyebbülést és a fájdalmat. Egyszerre kérdezed meg magadtól, hogy „miért tartottam ki eddig?”, és azt is, hogy „mi lesz ezután?”. Ez a kettősség teljesen normális, de sokan zavarba jönnek tőle, mert azt hiszik, „nem szabadna ennyire hullámoznom”.
A gyász tehát nem csak arról szól, hogy valakit eltemetünk, hanem arról is, hogy a saját korábbi életünket, szerepeinket, rutinjainkat, elképzeléseinket is el kell engednünk vagy átalakítanunk. Ha ezt a folyamatot félvállról vesszük, könnyen ott ragadhatunk egy múltbeli állapotnál, miközben a jelen már régen másról szól.
A gyászszakaszok félreértése és a valóságos folyamat
Szinte mindenki hallotta már azt az öt szót, hogy tagadás, harag, alkudozás, depresszió, elfogadás. Ezek Elisabeth Kübler-Ross munkájából terjedtek el, aki haldoklókkal dolgozott, és az ő reakcióikat írta le. A probléma nem vele van, hanem azzal, ahogyan később félreértették: a közgondolkodásban ez az öt „szakasz” lett a gyász hivatalos forgatókönyve, amelyen „szépen sorban végig kell menni”.
Ez a valóságban nem így működik. Kübler-Ross sem azt írta, hogy mindenkinek pontosan ezeket a fázisokat, ebben a sorrendben, ugyanilyen intenzitással kell megélnie, és ha ez nem történik meg, akkor valami baj van. A gyászolók egy része soha nem éli meg például a klasszikus értelemben vett haragot. Másoknál a szomorúság és a megkönnyebbülés hullámzik, és alig jelenik meg tagadás. Van, aki egy napon belül többször is átél egymásnak látszólag ellentmondó érzelmeket.
Fontos megérteni: a gyász nem lineáris „projekt”, hanem hullámzó, sokszor kiszámíthatatlan érzelmi folyamat. Egy nap reggel teljesen működőképesnek érzed magad, délután pedig egy apró ingerre úgy omlasz össze, mintha aznap történt volna a veszteség. Ettől még nincs veled semmi baj. Nem kell öt szakaszhoz igazítanod magad.
Ami viszont közös sok gyászolónál, az az érzelmek széles skálája. Gyakran megjelenik:
- mély szomorúság és fájdalom,
- harag – akár a helyzetre, akár magadra, akár az elhunytra,
- bűntudat („többet kellett volna tennem”, „valamit elrontottam”),
- félelem a jövőtől és a stabilitás elvesztésétől,
- magány és elszigeteltség érzése („senki nem ért meg”),
- zavartság, koncentrációs nehézség, feledékenység,
- fizikai kimerültség, alvás- és étvágyzavarok,
- megkönnyebbülés – főleg hosszú szenvedés vagy nehéz kapcsolat után.
Ezek bármilyen kombinációban előfordulhatnak, és gyakran egymást követik gyorsan. A probléma nem az, hogy ilyeneket érzel, hanem az, ha ezek hosszú távon megragadnak, és teljesen elviszik az életed irányítását. Ilyenkor érdemes strukturált segítséget kérni – akár csoportos, akár egyéni formában.
Mit mondj és mit ne mondj egy gyászolónak
A legtöbb ember nem rosszindulatból mond bántó mondatokat egy gyászolónak, hanem tehetetlenségből. Nem tudja, mit kezdjen a másik fájdalmával, ezért előhúz pár tanult panelt. Ha te segíteni szeretnél valakinek, aki veszteségen megy keresztül, érdemes tudatosan átgondolnod, mit mondasz – és mit nem.
Először nézzük meg, mit érdemes kerülni.
- „Tudom, mit érzel.” – Nem tudhatod. Még akkor sem, ha hasonló veszteségen mentél át.
- „Ez volt Isten akarata.” – Ezzel elzárod a másik elől a jogos dühét, kérdéseit, meg nem értését.
- „Hogy érzed magad?” – Szinte automatikus lesz a válasz: „Köszönöm, jól.” A kérdés túl tág, túl üres.
- „Számíthatsz rám bármikor.” – Ha ezt mondod, de valójában nem vagy jelen, akkor inkább ártasz.
- Másokhoz hasonlítgatni („bezzeg XY sokkal rosszabb helyzetben van”) – a gyász nem verseny.
Ezek a mondatok legtöbbször nem adnak teret az érzéseknek, inkább lezárják a beszélgetést. A gyászolónak nem jó tanácsokra, hanem meghallgatásra van szüksége.
Mit mondhatsz helyette?
- „Mi történt?” – Ha fel tudja idézni a történetet, az segít strukturálni az élményt.
- „Hogyan tudtad meg?” – Ez gyakran egy külön trauma, amiről ritkán beszélünk.
- „El sem tudom képzelni, milyen lehet ez neked.” – Elismered, hogy a saját élményét éli, nem próbálod felülírni.
- „Milyen volt a kapcsolatod vele?” – Teret adsz a közös emlékeknek, a kettőjük történetének.
Nagyon fontos: kérdést csak akkor tegyél fel, ha valóban hajlandó vagy meghallgatni a választ, és van hozzá időd, érzelmi kapacitásod. Nem baj, ha közben csöndek vannak. A „részvétem” szóval is óvatosan bánj: csak akkor mondd ki, ha érzed mögötte a saját jelenlétedet, különben üres formalitásnak hat.
Sokszor a legnagyobb segítség az, ha ott vagy, nem bagatellizálod a fájdalmát, nem próbálod „megoldani”, csak jelen maradsz. A gyászban az igazi munka belül zajlik; a környezet szerepe az, hogy ehhez biztonságot és teret adjon.
A Gyászfeldolgozás Módszer® lényege és gyakorlata
A Gyászfeldolgozás Módszer® egy strukturált, lépésről lépésre felépített cselekvésprogram, amely kifejezetten érzelmi veszteségek feldolgozására jött létre. Nem diagnózisra, hanem emberi kapcsolatokra és azok lezáratlan részeire fókuszál. A módszer abból indul ki, hogy minden gyász egyedi, mert minden emberi kapcsolat egyedi – mégis vannak olyan lépések, amelyek segítenek abban, hogy rendezni tudd magadban, ami történt.
A folyamatban többek között:
- számba vesszük a veszteségeidet (nem csak haláleseteket),
- megnézzük, milyen üzeneteket kaptál gyerekkorodtól a gyászról („ne sírj”, „légy erős”, „túl kell lépni”),
- részletesen feltérképezzük egy általad választott kapcsolat történetét,
- azonosítjuk a be nem teljesült vágyakat, kimondatlan mondatokat, el nem hangzott bocsánatkéréseket,
- és végül egy konkrét, strukturált „befejező” kommunikációval lezárod a kapcsolat el nem rendezett részeit.
A folyamat nem azt jelenti, hogy „elfelejtjük” az elhunytat vagy a múltbeli kapcsolatot. Éppen ellenkezőleg: tisztábban, kevesebb bűntudattal, kevesebb önváddal és kevesebb elfojtással tudsz visszatekinteni rá. A cél nem az, hogy ne érezz semmit, hanem az, hogy a kapcsolat emléke ne tartson fogva, és ne akadályozzon a jelenben.
A módszer igényel elköteleződést. Vannak házi feladatok, amelyeket két alkalom között dolgozol ki. Nem „megbeszélős klub”, ahol jól esik kiönteni a szíved és hazamész, hanem egy olyan program, ahol minden alkalommal lépsz egyet előre. Cserébe az eredmény is tartósabb: amikor tudatosan végigmész ezen az úton, nem csak egy veszteséged rendeződik, hanem kapsz egy mintát arra is, hogyan tudsz később más veszteségekkel dolgozni.
Hogyan működik egy gyászfeldolgozó csoport Egerben
Az általam vezetett gyászfeldolgozó csoport általában kis létszámú, 8–12 főből áll. Ez elég ahhoz, hogy többféle nézőpont megjelenjen, de elég kicsi ahhoz, hogy biztonságos, intim közeg maradjon. Egy alkalom nagyjából 90–120 percig tart, és összesen nyolcszor találkozunk, hetente egyszer. Létezik 12 hetes változat is, több feladattal; ezt jellemzően nyári időszakban tudom vállalni, amikor mindenkinek könnyebb két alkalmat is beilleszteni egy héten.
Minden találkozó nagyon aktív. Ez nem előadás-sorozat, hanem csoportmunka. Természetesen tartok rövid, érthető elméleti bevezetőket – beszélünk a gyászról, a veszteségtípusokról, a belénk égett hiedelmekről –, de a fókusz végig rajtatok, a történeteiteken van. Én is megosztok saját veszteségeket, amennyiben az segít, de ez csak kis része a folyamatnak.
A csoportnak szigorú, de ésszerű szabályai vannak. Ilyenek például:
- titoktartás: amit a csoportban elmondunk, onnan nem visszük ki,
- a program ideje alatt nem használunk alkoholt és más tudatmódosító szereket, mert ezek elnyomják az érzéseket,
- a csoportot kisebb egységekre bontjuk, hogy volt párok, barátok, kollégák ne kerüljenek egymás mellé ugyanabban a folyamatban,
- őszinteség: annyit hozol be, amennyit bírsz, de amit elmondasz, azt valósághűen mondd el magadnak és a többieknek is.
Sokan azt gondolják, hogy egy ilyen csoportra „azok mennek, akiknek komoly gondjuk van”. A tapasztalatom ennek az ellenkezője: azok jönnek el és csinálják végig, akikben van felelősségvállalás, bátorság és igény arra, hogy ne ugyanazokat a köröket fussák évekig. Nem attól „problémás” valaki, hogy eljön egy gyászfeldolgozó csoportra. Inkább attól lesz működőképesebb az élete, hogy egyszer úgy dönt: elég volt a halogatásból.
Mikor kérj segítséget, és kinek ajánlom a csoportot
Nem kell megvárnod, amíg teljesen szétesik az életed ahhoz, hogy segítséget kérj a gyászoddal kapcsolatban. Sőt, minél hamarabb vállalod fel, annál kevesebb kárt okoz a működésedben. Azt szoktam mondani: onnantól érdemes elgondolkodni egy gyászfeldolgozó folyamaton, amikor azt érzed, hogy a veszteség már nem csak fáj, hanem tartósan akadályoz abban, hogy jelen legyél a saját életedben.
Ilyen jel lehet például:
- hónapokkal vagy évekkel a veszteség után is ugyanazzal az intenzitással tör rád a fájdalom,
- nem tudsz beszélni az elhunytról vagy a veszteségről, mert azonnal „leblokkol” a rendszered,
- állandó bűntudat, önvád, „mi lett volna, ha” gondolatok keringenek a fejedben,
- újabb veszteségnél egyszerre szakad rád több régi, el nem gyászolt esemény,
- a gyászod már a munkavégzésedre, vállalkozásodra, párkapcsolatodra is erősen rányomja a bélyegét.
A csoportot elsősorban azoknak ajánlom, akik hajlandók rendszeresen időt és energiát tenni ebbe a folyamatba. Nem kell „szépen beszélned az érzéseidről”, nem kell pszichológiai szakkifejezéseket használnod. Elég, ha őszinte vagy, és elköteleződsz amellett, hogy végigcsinálod a programot.
Ha úgy érzed, a gyászod mellé már olyan mértékű szorongás, depresszív tünet, önbántó gondolat társul, hogy a mindennapi biztonságod is veszélybe kerül, akkor nem gyászfeldolgozó csoporttal, hanem azonnali pszichiátriai vagy sürgősségi segítséggel érdemes kezdened. A kettő nem zárja ki egymást, de más helyzetekre való.
Ha viszont azt érzed, hogy szeretnél végre nem csak „túl lenni” a veszteségen, hanem lezárni, tanulni belőle és beépíteni az életedbe, akkor egy ilyen csoport nagyon sokat tud hozzátenni az emberi kapcsolataidhoz, a vállalkozói döntéseidhez és a saját lelki stabilitásodhoz is.
Dajka Gábor business coach szerint
Business coachként sokszor azt látom, hogy a vállalkozók szeretnék megúszni a belső munkát. Kérnek marketingstratégiát, folyamatfejlesztést, értékesítési tölcsért, de amikor kiderül, hogy a cégben zajló konfliktusok mögött egy be nem gyászolt válás, egy korábbi becsapottság-élmény vagy egy elhunyt családtaggal való rendezetlen kapcsolat áll, akkor hirtelen nagyon kényelmetlen lesz a helyzet. Pedig hosszú távon nem lehet külön választani az „üzleti énemet” és az „emberi énemet”.
A gyász nem csak arról szól, hogy sírsz-e vagy sem. Arról is, hogy:
- mennyire bízol másokban,
- mennyire mersz újra kockázatot vállalni,
- mennyire tudsz döntést hozni bizonytalanságban,
- mennyire tudsz elengedni egy rossz befektetést, egy rossz projektet, egy rossz kapcsolatot.
Ha ezekben folyamatosan elakadsz, nagy eséllyel nem csak „üzleti probléma” van a háttérben, hanem olyan érzelmi csomagok, amelyek már régen túlmutatnak az eredeti veszteségen.
„Ha nem foglalkozol a gyászoddal, a gyász fog foglalkozni veled – akkor és ott, ahol a legjobban fáj.” – Dajka Gábor
Őszintén mondom: a gyászfeldolgozó csoport nem mindenkinek való. Nem való annak, aki még abban hisz, hogy „majd az idő megold mindent”, vagy aki csak gyors, fájdalommentes trükköket akar. Viszont nagyon is való annak, aki érzi, hogy eljött az idő a felelősségvállalásra – önmagáért, a kapcsolataiért, a gyerekeiért, a vállalkozásáért.
A gyászfeldolgozás nem „pozitív gondolkodás” tréning, hanem kőkemény önmunka. A jutalma viszont az, hogy nem a múltad irányítja a jövődet, hanem te hozol tudatos döntéseket. Ha ezt a cikket olvasod, jó eséllyel már elindult benned valami. A kérdés csak az, hogy megállsz-e itt, vagy teszel is egy konkrét lépést magadért.
Szakértő válaszol – gyakori kérdések
Mennyi idővel a veszteség után érdemes gyászfeldolgozó csoportra jelentkezni?
Nincs kőbe vésett szabály. Van, aki szinte azonnal érzi, hogy egyedül nem tud mit kezdeni a fájdalmával, és pár hónapon belül jelentkezik. Másoknál évekkel később jön el az a pont, amikor egy újabb krízis rámutat: ezt már nem lehet tovább halogatni. Tapasztalatom szerint akkor ideális elkezdeni, amikor már túlvagy a legelső sokkon, de még elég friss a veszteség ahhoz, hogy elérd az érzelmeidet. Régebbi veszteségekkel is lehet dolgozni, csak ilyenkor gyakran több réteg kerül felszínre.
Miben más a gyászfeldolgozó csoport, mint egy pszichoterápia?
A gyászfeldolgozó csoport egy előre felépített, időben behatárolt program, amely kifejezetten érzelmi veszteségekkel foglalkozik. Nem diagnosztizálok, nem adok orvosi tanácsot, nem pszichoterápiát végzek, hanem végigvezetlek egy gyakorlati lépéssoron, amely segít lezárni egy-egy kapcsolat el nem rendezett részeit. A pszichoterápia tágabb fókuszú lehet, más mélységben dolgozik a személyiség szerkezetével, múltbeli traumákkal. A két út nem zárja ki egymást: van, aki párhuzamosan jár terápiára és vesz részt gyászfeldolgozó programban.
Miért lehet fontos ez egy magyar vállalkozónak vagy vezetőnek?
A magyar vállalkozói közegben eleve erős a túlterheltség, a pénzügyi nyomás és a bizonytalanság. Ilyen közegben egy feldolgozatlan gyász különösen erősen tud rombolni: döntésképtelenségben, túlzott kontrollban, elkerülő magatartásban, indokolatlan kockázatvállalásban, kiégésben. Ha a saját veszteségeidet rendezed, sokkal tisztábban látod, merre akarsz menni a cégeddel, kikkel akarsz együtt dolgozni, és milyen árat vagy hajlandó fizetni egy-egy döntésért – nem csak anyagilag, hanem lelkileg is.
Mi van akkor, ha nem szeretek csoportban beszélni az érzéseimről?
Ez teljesen érthető, főleg Magyarországon, ahol generációk nőttek fel úgy, hogy „a családi dolgokról nem beszélünk idegenek előtt”. A gyászfeldolgozó csoportban nem kell az első perctől „kitárulkoznod”. Fokozatosan épül a bizalom, és amennyit megosztasz, arról te döntesz. A visszajelzések alapján sokan pont azt élik meg meglepő élményként, hogy mennyire felszabadító azt látni: mások is küzdenek hasonló érzésekkel, és nem vagy „furcsa” vagy „gyenge” azért, amit átélsz. Ha mégis úgy érzed, csoportban semmiképp nem szeretnél dolgozni, egyéni gyászfeldolgozó folyamatra is van lehetőség.
Meddig „normális” a gyász a magyar kulturális közegben?
Magyarországon gyakran hallani azt a mondatot, hogy „egy év után túl kell lenni rajta”. Ez egy kulturális elvárás, nem természettörvény. A gyász intenzitása általában enyhül az első év után, de teljesen egyéni, ki meddig hordozza magában. Ami fontos, az nem az, hogy mennyi idő telt el, hanem az, hogyan befolyásolja az életedet. Ha a veszteség évekkel később is ugyanúgy bénít, mintha tegnap történt volna, és emiatt sorra mondasz le olyan dolgokról, amelyek korábban fontosak voltak, akkor érdemes segítséget kérni – függetlenül attól, mit gondol erről a szűkebb környezeted.
Ajánlott magyar videó/podcast
Ha a gyász mellett az élet értelméről is szeretnél gondolkodni, ehhez a témához jól kapcsolódik ez a videóm:
Források
-
- Elisabeth Kübler-Ross (1969): On Death and Dying. New York: Macmillan.
- George A. Bonanno (2004): Loss, trauma, and human resilience: Have we underestimated the human capacity to thrive after extremely aversive events? American Psychologist, 59(1), 20–28. doi.org/10.1037/0003-066X.59.1.20
