Képzeld el, hogy a számítógéped előtt ülsz, és egy mesterséges intelligenciával – például a ChatGPT-vel – beszélgetsz. Elképesztő belegondolni, milyen hosszú utat tett meg az emberiség, mire idáig eljutottunk. Az első “gépi agyak” még fogaskerekekkel és rugókkal működtek; kezdetleges mechanikus komputerek voltak, amik alig tudtak néhány alapműveletnél többet. Mégis, ezek a szerény kezdetek alapozták meg a ma ismert technológiákat. Mindeközben a mesterséges intelligencia gondolata végig ott kísértett a kultúránkban: a sci-fi regényektől a hollywoodi szuperprodukciókig számtalan formában jelent meg, tükrözve vágyainkat és félelmeinket. Sőt, a vágy, hogy “életre keltsünk” egy élettelen tárgyat, nem a modern kor találmánya – mitológiai lények formájában több ezer éve foglalkoztat minket. Ebben a cikkben végigkalauzollak ezen az izgalmas úton: a mechanikus számítógépek hajnala után az elektronikus forradalmon át egészen napjaink mesterséges intelligenciájáig, közben kitérve arra, hogyan jelenik meg az MI a popkultúrában, mire szolgáltak az első robotok, és milyen meglepő párhuzamok fedezhetők fel a mitológiák teremtményei és a mai chatrobotok között.
Mechanikus számítógépek: az informatika hajnala
Az emberiség már az ősidőkben igyekezett megkönnyíteni a számolást különféle eszközökkel. Az első ismert “mechanikus számítógép” valójában egy igen egyszerű találmány volt: az abakusz, melynek elődei mintegy 5000 évre nyúlnak vissza. Bár az abakusz csupán gyöngyök tologatásán alapult, már ez is megmutatta, mennyire hasznos lehet a számolás gépesítése. A középkor és a reneszánsz folyamán számos tudós és feltaláló álmodott önműködő gépekről. Legendák szóltak Arkhimédész és Hérón csodás szerkezeteiről, arab és kínai polihisztorok mechanikus találmányairól – jól mutatva, hogy az ember mindig is vágyott egy “gondolkodó” vagy legalábbis önműködő szerkezet megalkotására. Persze sok középkori történet inkább mitikus vagy anekdotikus; nem mindig tudjuk, mennyi igazságot tartalmaznak. Ami bizonyos, hogy a matematika és a technika fejlődése a 17. századra teremtett valódi alapot az első valódi számológépek megépítéséhez.
A 17. században végre elérkezett a mechanikus számológépek kora. 1623-ban Wilhelm Schickard megépítette az első ismert mechanikus számológépet, amely fogaskerekek segítségével már mind a négy alapműveletet (összeadás, kivonás, szorzás, osztás) el tudta végezni. Néhány évtizeddel később, 1642-ben Blaise Pascal 19 évesen szerkesztett egy összeadó-kivonó gépet, hogy édesapja adószedői munkáját megkönnyítse. Pascal gépe – amelyet “Pascaline”-nak nevezünk – fogaskerekekkel működött, és nyolc jegyű számokat lehetett vele összeadni vagy kivonni. Bár a Pascaline meglehetősen drága és korlátozott eszköz volt, a korabeli Franciaországban így is szenzációnak számított, és mintegy ötven darab készült belőle. A mechanikus számológépek fejlődése Pascal után sem állt meg: 1673-ban a német filozófus-matematikus Gottfried Wilhelm Leibniz továbbfejlesztette Pascal ötletét. Leibniz gépe már a szorzást és osztást is elvégezte, részben egy speciális, hengeres fogaskerék (“Leibniz-féle henger”) segítségével. Érdekesség, hogy Leibniz javasolta először a kettes (bináris) számrendszer használatát a számításokhoz – felismerve, hogy a kettes számrendszer a mechanikus gépek számára egyszerűbb lehetne –, de a kor technológiája ezt még nem tette lehetővé, így ő maga is maradt a tízes számrendszer talaján.
A 18–19. század fordulóján a mechanikus számológépek már üzleti sikereket is hoztak. Charles Xavier Thomas de Colmar francia feltaláló 1820-ban megépítette az első sorozatgyártásba került mechanikus számológépet, az úgynevezett arithmométert. Ez a szerkezet kézi hajtókarral működött, és a négy alapművelet gyors elvégzésével forradalmasította a hivatalnoki munkát; olyan sikeres volt, hogy egészen az első világháborúig használták különböző változatait a hivatalokban és irodákban. A mechanikus gépek tervezői azonban hamar szembesültek a technológia korlátaival: a pusztán fogaskerekekre, karokra és rugókra épülő számológépek csak bizonyos pontig gyorsították a munkát. Az emberi “papíron számolást” nem tudták nagyságrendekkel felülmúlni, mert a mechanikus alkatrészek miatt a gépek nagyok, drágák és hajlamosak voltak a meghibásodásra. E korai gépek inkább a kitartó találékonyság bizonyítékai voltak, semmint azonnali forradalmak – de fontos lépést jelentettek afelé, hogy a számolás terhét fokozatosan átvegye a gép az embertől.
A 19. században a számolás gépesítésének gondolata új dimenziót kapott: megjelent a programozhatóság igénye. Addig ugyanis a mechanikus számológépeket mindig kézzel kellett “beállítani” a kívánt számokra, majd egy kar elforgatásával vagy kurblival elvégezni a műveletet. Felismerve ennek korlátait, tudósok azon kezdtek gondolkodni, hogyan lehetne a gépeket előre meghatározott lépések sorozatára – programra – bírni. Itt fontos megemlíteni a francia Joseph-Marie Jacquard nevét, aki 1805-ben egy különleges szövőszéket talált fel. A Jacquard-féle szövőgép lyukkártyák segítségével “programozott” mintákat szőtt automatikusan. Ez volt az első eset, hogy egy gép külső adathordozóról vezérelve hajtott végre műveleteket. A lyukkártyákon rögzített minták azt jelentették, hogy az ember előre leírhatta a feladatot, a gép pedig végrehajtotta. A Jacquard-gép eredetileg a textilipart forradalmasította, de eszmei hatása messze túlmutatott azon: fiatal mérnökök és matematikusok (köztük a magyar származású Neumann János is) élénken érdeklődtek aziránt, hogyan lehetne a lyukkártyás vezérlés elvét más gépekre, például számológépekre alkalmazni.
A 19. század közepén egy brit zseni, Charles Babbage tette meg a következő nagy lépést a számítógépek felé. Babbage zsúfolt londoni irodákban látta a könyvelők és számolók fáradságos munkáját, és elhatározta, hogy tervez egy gépet, ami kiváltja az emberi számítási hibákat. 1822-ben megalkotta a Differenciagép tervét, amely gőzgéppel hajtott mechanikus számológép lett volna, képes bonyolult táblázatok (például logaritmustáblák) automatikus kiszámítására. Bár Babbage Differenciagépe sosem készült el teljesen (a kor technológiai és anyagi nehézségei miatt), a következő terve még ambiciózusabb volt: az Analitikai Gép. Az 1830-as években papíron megtervezett Analitikai Gép tulajdonképpen az első valódi, általános célú számítógépnek tekinthető – legalábbis elméletben. Tartalmazott volna memóriát, vezérlőegységet, sőt lyukkártyás programvezérlést is, hasonlóan a későbbi modern számítógépekhez. Babbage munkatársa, Ada Lovelace grófnő matematikai jegyzeteiben olyan algoritmust írt le, amelyet a Babbage-féle gép végre tudott volna hajtani – ezt sokan az első számítógépes programnak tartják. Babbage gépei sajnos megelőzték korukat: a technológia pont annyira volt fejletlen még, hogy a finommechanikai kivitelezés akadályokba ütközött. Mégis, Babbage és Lovelace víziója megmutatta, milyen lehet a jövő: egy programozható, sokféle feladatra használható számítógép gondolata innentől már nem volt puszta fantázia.
Az elektronikus forradalom és a modern technológia
A 20. század elejére a technológia eljutott arra a szintre, hogy a számítógépek működésének alapelvei készen álltak – már “csak” meg kellett valósítani őket. Az igazi áttöréshez végül az elektromosság és az elektronika forradalma vezetett. A mechanikus, illetve elektromechanikus (relékkel működő) gépek után megjelentek az első elektroncsöves számítógépek, amelyek nagyságrendekkel gyorsabban tudtak számolni. A második világháború idején hatalmas lökést kapott a fejlesztés: a katonai igények (ballisztikus számítások, kódfejtés) sürgették a megbízható, gyors számítógépek elkészítését. 1946-ban üzembe állt az ENIAC az Egyesült Államokban, amely 18 000 elektroncsővel működött és akkora termet töltött meg, mint egy kisebb ház. Az ENIAC-ot joggal tekinthetjük az első univerzális, elektronikus számítógépnek – másodpercenként több ezer műveletet végzett, ami akkoriban felfoghatatlan sebességnek számított. Ezzel hivatalosan is kezdetét vette a számítógépek elektronikus korszaka.
Az 1950-es évektől a számítógépek egyre gyorsabbak, kisebbek és olcsóbbak lettek, köszönhetően a technológiai fejlődésnek. Az elektroncsöveket felváltották a tranzisztorok, majd a 1960-as években megjelentek az integrált áramkörök (chipek), amelyek egy parányi szilíciumlapon tartalmaztak komplett elektronikus áramköröket. Ennek eredményeként az 1970-es évekre létrejöhettek az első mikroprocesszorok – komplett központi feldolgozó egységek néhány négyzetmilliméteren. Ezzel párhuzamosan megjelentek a miniszámítógépek, majd az 1980-as évektől a személyi számítógépek (PC-k), amelyek már átlagemberekhez is eljuthattak irodákban és otthonokban. A számítógép többé nem egy szobányi monstrum volt, hanem az asztalon elférő munkaeszköz, sőt ma már a zsebünkben lapuló okostelefon képében állandó társunk lett.
A modern technológia azonban nem csak a hardverről szól. Már a legelső elektronikus számítógépek idején felmerült a kérdés: vajon lehetne-e a gépeket “gondolkodásra” bírni? 1950-ben Alan Turing brit matematikus egy híres cikkében feltette a kérdést: tudnak-e a gépek gondolkodni? Ez a gondolat keltette életre a mesterséges intelligencia (MI) kutatását. 1956-ban egy tudományos konferencián használták először hivatalosan a “mesterséges intelligencia” kifejezést; a kutatók egy csoportja azt tűzte ki célul, hogy olyan programokat írjanak, amelyek emberi értelemre jellemző feladatokat oldanak meg. A korai MI-kutatások optimizmusa az 1960-as években odáig ment, hogy sokan pár évtizeden belül emberi szintű gépi intelligenciát vártak. A valóságban azonban kiderült, hogy az emberi észjárást utánozni sokkal nehezebb, mint hitték. Az 1970-es és 1980-as években többször is alábbhagyott a lelkesedés (ezt nevezik “MI-télnek”), mert a fejlesztések akadoztak. Ennek ellenére születtek fontos eredmények: szakértői rendszerek, amelyek szűk területen (például orvosi diagnózisban) felülmúlták az embert, vagy épp az első, kezdetleges beszélgető programok. Gondolj csak ELIZA-ra, a ’60-as években kifejlesztett egyszerű chatbotra, ami pszichológust játszva ismételgette vissza a felhasználó mondatait – primitív volt, mégis rávilágított, mekkora potenciál rejlik az ember-gép interakcióban.
Az igazi robbanás a mesterséges intelligenciában az utóbbi 1-2 évtizedben következett be, hála az óriási számítási kapacitásnak és az új módszereknek (például a gépi tanulásnak és mély neurális hálóknak). Olyan rendszerek születtek, amelyek képesek arcokat felismerni, nyelveket lefordítani, sőt önállóan tanulni pusztán adatok tömegéből. 2010 után sorra érték el az MI-algoritmusok azokat a mérföldköveket, amikről korábban azt gondoltuk, kizárólag emberi intelligenciát igényelnek: a számítógép legyőzte a sakkvilágbajnokot, majd a go játék mesterét is, autók tanultak meg önállóan közlekedni, és digitális asszisztensek (mint Siri vagy Alexa) költöztek be az otthonainkba. Ennek a folyamatnak az egyik látványos eredménye a nagyméretű nyelvi modellek megjelenése – köztük a ChatGPT, amely 2022-ben került a nyilvánosság elé. A ChatGPT és társai már képesek emberi módon válaszolni összetett kérdésekre, szövegeket alkotni, programkódot írni vagy éppen kreatív ötleteket adni. Ha belegondolsz, a mechanikus fogaskerekektől idáig eljutni alig 300 év alatt valóságos technológiai csoda. A mechanikus komputerek korlátait végleg levetkőzve ma már olyan gépi intelligenciával dolgozunk, ami sok tekintetben utoléri vagy akár meg is haladja az emberi képességeket – és mindez azon múlik, hogyan használjuk fel ezt a hihetetlen új erőt.
Mesterséges intelligencia a popkultúrában
Mielőtt a valódi mesterséges intelligencia a hétköznapok részévé vált volna, az emberek képzeletében már régóta élt. A popkultúrában a mesterséges lények és gondolkodó gépek visszatérő szereplők, akik hol segítő barátként, hol fenyegető ellenfélként jelennek meg. Ezek a történetek egyszerre tükrözik az MI-vel kapcsolatos reményeinket és aggodalmainkat. Vegyük sorra néhány ikonikus példát: már a 20. század elején, 1920-ban született meg a “robot” szó Karel Čapek cseh író R.U.R. (Rossum univerzális robotjai) című drámájában. Ebben a darabban az ember által teremtett mesterséges emberek fellázadnak és elpusztítják az emberiséget – a történet egyértelműen figyelmeztetés a technológia ellenőrizetlen térnyerésére. Nem sokkal később, 1927-ben a Metropolis című némafilm vásznán is feltűnt egy humanoid robot (Maria), aki megtévesztésig hasonlított egy emberre. A Metropolis a gépiesített társadalom víziója volt, melyben a robot szintén baljós szimbólummá vált.
A második világháború utáni években egy amerikai író, Isaac Asimov új megközelítést hozott: robot-történeteiben (pl. “Én, a robot” című novelláskötet, 1950) megalkotta a híres Három Törvényt, amelyekkel a robotok biztonságos működését akarta garantálni. Asimov robotjai általában nem gonoszak, sőt gyakran együtt érezhető, pozitív szereplők, ám a történetek konfliktusait az adja, hogy a törvények értelmezése nem mindig egyértelmű. Asimov munkái nyomán a popkultúrában egyre árnyaltabban jelent meg a mesterséges intelligencia: már nem csupán gyilkos gépszörnyként vagy engedelmes szolgaként látták, hanem olyan új értelemmel bíró “lényként”, amelynek megvan a maga nézőpontja. A filmvásznon az 1968-as 2001: Űrodüsszeia című filmben HAL-9000, a fedélzeti számítógép hideg, nyugodt hangon ölte meg az űrhajósokat – emlékezetes jelenet, ami sok nézőt gondolkodóba ejtett: vajon bízhatunk-e egy gépben, ami látszólag tévedhetetlen? A hetvenes években a Star Wars (Csillagok háborúja) droidjai – C-3PO és R2-D2 – már barátságos, humoros mellékszereplők voltak, akik nélkül a hősök nem boldogultak volna; ez is mutatja, hogy a gépi értelem nem feltétlenül félelmetes, lehet kedvelhető és emberi is.
A nyolcvanas évek egyik popkulturális mérföldköve a Terminátor (1984) volt: James Cameron filmjében a Skynet nevű katonai mesterséges intelligencia öntudatra ébred, és az emberiséget ellenségnek tekintve atomháborút indít – a jövőből visszaküldött gyilkos robot, a Terminátor pedig ikonikus gonosztevővé vált. Ez a történet rímel Čapek századeleji víziójára: a saját alkotásunk fordul ellenünk. A kilencvenes évek végén a Mátrix (1999) további csavart vitt a témába: itt az MI nem csupán elpusztítani akarta az embert, hanem digitális börtönbe zárta az egész emberiséget egy virtuális valóság formájában. Ezek a sötétebb víziók azért is lettek nagyon népszerűek, mert a digitális technológia mindennapivá válásával egyre többen érezték úgy, hogy függünk a gépektől, s ha azok egyszer “észreveszik”, mennyire kiszolgáltatottak vagyunk, talán átvehetik felettünk az uralmat.
Azért a popkultúra nem csak félelemmel tekint az MI-re. Számos példa mutatja a pozitív vagy éppen megható oldalát is. A Star Trek sorozatban (amit itthon a ’90-es években “Űrszekerek” címmel ismerhettünk meg) az android Data hadnagy arra törekszik, hogy minél emberibbé váljon – ő a legénység megbecsült tagja, nem egy fenyegető gép. A XXI. században olyan filmeket is láthattunk, mint A nő (Her, 2013), ahol a főszereplő beleszeret a telefonján futó MI-operációs rendszerbe, amely Samantha néven beszél hozzá emberi hangon. Vagy ott van az Ex Machina (2014), ami egy humanoid robot és egy programozó különös kapcsolatát, valamint a robot öntudatra ébredését mutatja be – a film egyszerre szól arról, milyen könnyű emberként kötődni egy mesterséges lényhez, és arról is, mennyire kiszámíthatatlan, mihez kezd egy ilyen lény a szabadságával. Ezek a modern történetek már sokkal árnyaltabb kérdéseket tesznek fel: Mi tesz valakit emberré? Lehetnek-e érzései egy programnak? Van-e etikai felelősségünk a “teremtményeink” iránt?
Érdemes észrevenni, hogy a popkultúra mesterséges intelligenciái valójában mindig koruk társadalmi kérdéseire reagálnak. Amikor egy történetben az MI a gonosz, az gyakran az ismeretlentől való félelmünket testesíti meg – vagy éppen azokat a strukturális problémákat (háború, elnyomás, kontrollvesztés), amiket a gépekre vetítünk ki. Ha pedig az MI barát vagy szerethető figura, az arra utal, hogy bízunk a technológiában, látjuk a benne rejlő jó lehetőségeket. Manapság, amikor ténylegesen köztünk élnek a mesterséges intelligenciák – még ha csak szoftver formájában is –, a popkultúra továbbra is segít feldolgozni ezt a komplex viszonyt. A legújabb alkotásokban már az olyan témák jelennek meg, mint a MI-k jogai (gondoljunk csak a Westworld sorozatra, ahol a robotok öntudatra ébredve lázadnak jogaikért), vagy épp a dezinformáció és manipuláció kérdése (pl. Black Mirror epizódok). Összességében a popkultúra egy tükör, amelyben megláthatjuk saját hozzáállásunkat a mesterséges intelligenciához – és néha bizony ez a tükör torzít, felnagyítja a félelmeinket vagy épp idealizálja az álmainkat. De pontosan ez a dolga: szórakoztatva gondolkodtat el arról, hová juthatunk a technológiával.
Automatikus gépek és robotok a történelemben
Amikor a “robot” szót használjuk, többnyire emberformájú gépekre vagy ipari karokra gondolunk, pedig a robotika eszméje – akárcsak a számítógépé – jóval régebbi, mint a modern technika. Már az ókorban születtek legendák és tervek önműködő gépekre. Az ókori görög feltaláló, Alexandriai Hérón az első században különféle automata szerkezeteket írt le: voltak például önműködően nyíló templomajtói (a hő hatására működő pneumatikus szerkezet révén), és egy érmével működő “szenteltvíz-adagolója”, amit akár a világ első automatájának is nevezhetnénk. A legenda szerint a görög mitológiában is találunk “robotot”: Talószt, a bronzból készült óriást, akit a történetek szerint Héphaisztosz isten készített és Zeusz bízta meg Kréta szigetének védelmével. Talósz naponta körbefutotta a szigetet, s aki ellenséges szándékkal közeledett, azt forró öleléssel halálra égette. Bár mese, Talósz mítosza jól példázza: az emberek képzeletében régóta él az őrködő, harcoló mechanikus ember alakja.
Az ókori és középkori automata-elképzeléseket sokszor misztikus homály lengi be, de a reneszánsz idején már kézzelfogható mechanikus robotok is születtek. A legendás itáliai művész és tudós, Leonardo da Vinci 1495 körül készített rajzokat egy mechanikus lovagról – egy páncélos “robotról”, amely képes volt leülni, karját mozgatni, sőt még a fejét is forgatta. Nem tudni, Leonardo valóban megépítette-e ezt a szerkezetet, de a tervek működőképesnek bizonyultak, amikor a modern korban megpróbálták rekonstruálni. A 18. században aztán egyenesen divatba jöttek az ember alkotta automaták. Európa nagyvárosaiban csodájára jártak például Jacques de Vaucanson francia feltaláló “emésztő kacsájának”, egy mechanikus kacsának, ami csapkodott a szárnyával, hápogott, és úgy tett, mintha magokat csipegetne és megemésztené őket. Ugyancsak Vaucanson készített egy automata furulyást is, amely valóban fújta a hangokat egy hangszerbe. Ugyanekkor, a 18. század végén a svájci Jaquet-Droz órásmester család három bámulatos automatát alkotott: egy “írófiút”, egy “rajzolófiút” és egy “zenélő lányt”. Ezek az apró mechanikus bábuk elképesztő precizitással tudtak tollal írni, ceruzával rajzolni, illetve zongorán játszani – tisztán mechanikus vezérléssel, előre beprogramozott módon működtek, és a mai napig megtekinthetők múzeumokban. Ha megnéznél egyet, alig hinnéd el, hogy nem valami trükkfilmet látsz: a 240 éves “Író” automata például tollat márt a tintába, és képes rövid szöveget leírni papírra, különböző mondatokat, attól függően, hogyan állítják be a rejtett mechanizmust. Az efféle korai robotok persze nem voltak valódi értelem birtokában – inkább előre beállított mozdulatsorokat ismételtek –, de az embereket így is lenyűgözte, hogy egy gép “magától” végez emberi tevékenységeket.
Az “első robot” kifejezést nehéz egyetlen gépre leszűkíteni, mert attól függ, mit tekintünk robotnak. Ha a szó szoros értelmében egy ember alakú, mozgó gépet veszünk, talán az androidokat – mechanikus emberszobrokat – említhetjük. Már említettük Leonardo mechanikus lovagját a 15. századból. A 18–19. században is készültek mutatványosok és feltalálók által humanoid automaták. Volt például egy híres “sakkozó török” néven ismert automata bábu a 18. században, amit Kempelen Farkas, egy pozsonyi magyar feltaláló épített. A szerkezet egy török ruhába öltöztetett mechanikus figura volt, amely látszólag sakkozott az emberekkel és gyakran győzött is. Később kiderült, hogy a masina igazából csalás volt – egy ügyes sakkozó rejtőzött benne, és ő irányította a bábut –, de évtizedekig elkápráztatta a közönséget Európa-szerte, sőt még az amerikai kontinensen is. A “sakkozó török” legendája két szempontból is tanulságos: egyrészt megmutatta, milyen erős az illúzió varázsa, ha az emberek elhiszik egy gépről, hogy értelmes; másrészt inspirálta a későbbi feltalálókat valódi, ember nélkül működő sakkozó gép (és más robotok) megépítésére. A 20. század elején, mire Karel Čapek megírta R.U.R. című darabját 1920-ban, a “robot” szóval már egyre inkább az emberhez hasonló, gondolkodó gépeket illették – még ha addig a valóságban ilyen nem is létezett, a fogalom benne volt a levegőben.
A modern robotika kezdetei
A 20. század közepére a technológia végre utolérte a képzeletet, és megszülettek az első valódi robotok. Itt persze ismét meghatározás kérdése, mit nevezünk robotnak. A modern meghatározás szerint egy robot olyan gép, amely érzékeli a környezetét, és az alapján önállóan képes cselekedni valamilyen cél érdekében. Ennek fényében az első igazi robotokat ipari környezetben találjuk. Az 1950-es években két amerikai mérnök, George Devol és Joseph Engelberger fejlesztették ki az Unimate nevű eszközt, amely a világ első ipari robotkarja lett. Az Unimate-ot 1961-ben állították munkába egy autógyárban, ahol forró öntvényeket pakolt egyik helyről a másikra. Erre a monoton és veszélyes feladatra a robot tökéletesen megfelelt, fáradhatatlanul dolgozott három műszakban is – ezzel kezdetét vette a robotok térhódítása a gyárakban. Az ipari robotok gyorsan terjedtek: karok, amelyek hegesztenek, festenek, szerelnek a futószalag mellett, ma már teljesen megszokottak. Ezek a gépek általában nem humanoidok, hiszen nincs szükségük emberi formára ahhoz, hogy hatékonyak legyenek; a lényeg a precizitás és az ismétlődő feladatok automatizálása volt.
Persze a mérnököket és a nagyközönséget továbbra is izgatta az emberhez hasonló robotok gondolata. Az 1960-as években a kutatólaborokban megjelentek az első kísérleti mobil robotok. 1966-ban az amerikai Stanford Research Institute megalkotta Shakey-t, az első olyan robotot, amely képes volt önállóan navigálni egy zárt térben és egyszerű feladatokat végrehajtani. Shakey (nevének jelentése “Reszketős”, utalva nem éppen sima mozgására) kamerákkal “látott”, és egy számítógépes agya volt, amely tervet készített arról, hogyan juthat el A pontból B pontba, vagy hogyan tologasson dobozokat. Shakey úttörő volt abból a szempontból, hogy integrálta a szenzorokat, a gépi értelmet és a mechanikus végrehajtást – vagyis már egy kezdetleges mesterséges intelligencia irányította. Igaz, mozgása lassú és bizonytalan volt, de bebizonyította, hogy a robot nem csupán előre beprogramozott gép lehet, hanem a környezetéhez alkalmazkodó, “gondolkodó” automata.
Ahogy haladtunk előre az időben, a robotika egyre látványosabb eredményeket mutatott fel. 1973-ban a Waseda Egyetemen Japánban megépült a WABOT-1, amelyet sokan az első teljes méretű humanoid robotnak tartanak: keze ujjakkal zongorázni is tudott, és optikai érzékelőivel valamelyest érzékelte a környezetét. A következő évtizedekben Japán kiemelkedő szereplővé vált a humanoid robotok fejlesztésében: gondoljunk csak az ASIMO-ra, a Honda 2000-es években bemutatott híres humanoid robotjára, ami már képes volt két lábon járni, lépcsőzni, sőt futni is (emberi sétatempóban). Az ASIMO-t a nagyközönség is megismerhette, ahogy mosolyogva integetett a bemutatókon – igazi mérföldkő volt a “barátságos robot” megjelenítésében. De említhetjük a Sony cég AIBO nevű robotkutyáját is (1999), amely házi kedvencként viselkedett, vagy a Paro nevű robotfókát, amit terápiás céllal idősotthonok lakóinak készítettek. Ezek a robotok már nem ipari munkások voltak, hanem társak, segítők vagy éppen szórakoztató eszközök, amelyek az ember-robot interakció új dimenzióit nyitották meg.
A 21. században a robotika és az MI egyre inkább összefonódik. Megjelentek az önvezető autók (amik tulajdonképpen kerekeken guruló robotok tele szenzorokkal és intelligenciával), a drónok (pilóta nélküli repülő robotok), és az olyan fejlett robotok, mint a Boston Dynamics által kifejlesztett négylábú “Spot” vagy a kétlábú “Atlas”, amelyek lenyűgöző ügyességgel tudnak terepen közlekedni, ugrani, sőt szaltózni. Ezek a modern robotok már a gépi tanulás és a fejlett szenzortechnológia révén tájékozódnak és hajtanak végre komplex feladatokat. Fontos azonban látni, hogy hiába a sci-fi filmek humanoid robot-főszereplői, a való életben a robotok túlnyomó része ma is specializált feladatokra tervezett gép: gyárakban dolgoznak, raktárakban pakolnak (mint az Amazon robotjai), kórházakban segítenek a gyógyszerek szortírozásában, vagy épp Mars-járóként gyűjtenek adatokat egy idegen bolygón. A robotika története tehát kettős szálon fut: egyrészt ott van a praktikus alkalmazás, ami az ember munkáját segíti vagy helyettesíti, másrészt ott van a régi álmunk, az emberhez hasonló gép megalkotása. Mindkettő rengeteget fejlődött a mechanikus figurák óta, de a cél ugyanaz maradt: olyan automaták létrehozása, amelyek megbízhatóan, önállóan és intelligensen végzik a rájuk bízott feladatot.
Mitológiai lények az ember alkotta intelligencia előképei
Vajon honnan ered maga az ötlet, hogy élettelen dolgoknak értelmet adjunk? Ha visszatekintünk a történelem előtti korokba és a mítoszok világába, rájövünk, hogy a mesterséges lények gondolata egyáltalán nem új keletű. Az ember mindig is szeretett történeteket kitalálni bűvös tárgyakról, életre keltett szobrokról és más csodás teremtményekről, amelyek valamilyen módon hidat képeznek az élettelen anyag és az élő között. Ezek a mitológiai lények gyakran a mai mesterséges intelligenciák “ősmodelljeinek” tekinthetők, hiszen ugyanazt a vágyat vagy félelmet testesítik meg: az ember megpróbál Istent játszani, és teremteni valamit, ami hozzá hasonló.
Az egyik legismertebb mitikus történet ilyen “ember alkotta” teremtményről a zsidó folklórból származik: a gólem legendája. A gólem eredetileg agyagból formált óriás, amit egy szent ember, rendszerint egy rabbi hoz létre ősi szavak (mágikus igék) segítségével. A leghíresebb gólem-történet szerint a prágai Lőw (Löw) rabbi a 16. században megalkotott egy agyagszolgát, hogy az segítse a nehéz fizikai munkákban és védelmezze a zsidó közösséget az üldöztetéstől. A történet szerint a rabbi a gólem homlokára írta az “emet” (אמת, jelentése: igazság) szót, ettől kelt életre; amikor pedig a lényt le akarta állítani, kitörölte az “e” betűt, ami így “met” (מת, halott) szót eredményezett – erre a gólem összeomlott és élettelen agyagdarab lett újra. A gólem legendája remekül példázza a mesterséges lényekkel kapcsolatos kettősségünket: egyszerre vágyunk rájuk, mert segíthetnek és védelmezhetnek, ugyanakkor félünk is tőlük, mert ha kikerülnek az irányításunk alól, pusztítást végezhetnek. A gólem-történetekben gyakran szerepel, hogy a teremtmény eleinte engedelmes, de aztán irányíthatatlanná válik – például folyamatosan hordja a vizet a mester parancsára, míg végül elárasztja vele a házat. Ismerős motívum? Igen, gondolj csak a “Bűvös csengettyű” (Goethe: A bűvészinas) történetére, vagy a Fantázia című Disney-rajzfilm híres jelenetére, ahol Mickey egér varázslótanonc seprűi öntik és öntik a vizet fékezhetetlenül. Mind ugyanarról szól: alkotunk valamit, ami végrehajtja a parancsunkat – de ha nem vagyunk körültekintőek, a végén elborítanak minket a következmények.
Nem csak a zsidó és keresztény hagyományokban jelenik meg a mesterséges lény motívuma. A középkori alkímia egyik visszatérő törekvése volt a homunculus, azaz mesterséges kisember létrehozása különböző bűvös-vegyszeres eljárásokkal. Az alkimisták úgy hitték, ha megfelelő anyagokat főznek össze a megfelelő módon, talán létrehozhatnak egy apró, de élő emberkét egy lombikban. Bár ennek a tudományos alapja természetesen nincs, a gondolat mégis rokon a modern laborokban zajló kísérletekkel – gondolj csak a biotechnológiára vagy a mesterséges élet (artificial life) kutatására. A nyugati irodalomban a mesterséges lény eszméje csúcsosodik Mary Shelley 1818-as regényében, a Frankensteinben. Bár Frankenstein szörnye nem gép, hanem különböző holttestek darabjaiból összefércelt élőlény, a lényeg ugyanaz: az ember alkot valamit, ami élni kezd. Shelley műve gyakran felmerül a mesterséges intelligenciáról szóló vitákban, hiszen a történet egyik tanulsága, hogy a teremtmény felelősséggel jár – Viktor Frankenstein elhanyagolja a maga alkotta lényt, aki így pusztító szörnyeteggé válik. Ez a felelősség motívum erősen jelen van az MI fejlesztés mai diskurzusaiban is: ha “szabadjára engedjük” a technológiát, vajon felkészültünk a következményekre?
Érdekes párhuzamok figyelhetők meg a mitológiai történetek és a modern mesterséges intelligencia között. A teremtés aktusa sokszor szó szerint a szó (vagy szótagok, nevek) kimondásával történik – gondoljunk a gólem esetére, vagy akár a bibliai teremtéstörténetre, ahol Isten igéje hozza létre a világot. A mai mesterséges intelligencia esetében is kulcsfontosságú az emberi nyelv: a ChatGPT például emberi nyelveken “idézi meg” a tudást és válaszol. A kód, amellyel programozzuk, modern megfelelője a varázsigéknek. Az is hasonló, hogy a mesterséges lényeknek a mítoszokban gyakran nincs saját akaratuk vagy lelkük – a gólem például néma és lélektelen szolgáló. A mai MI-rendszerek ugyan nem néma lények (sőt, éppen hogy beszélgetünk velük), de mondhatjuk, hogy “lélektelenek” abban az értelemben, hogy nincs saját öntudatuk vagy tudatosságuk, csupán adatokat és statisztikai mintázatokat használnak fel válaszaikhoz. Mégis, az a tény, hogy értelmesnek tűnő válaszokat adnak, sokakat megtéveszt: hajlamosak vagyunk személyiséget tulajdonítani nekik, mintha valóban éreznének vagy gondolkodnának. Ezt a jelenséget a pszichológiában antropomorfizálásnak nevezik – ugyanúgy működik, mint amikor a régi időkben a kovácsok nevet adtak a kalapácsuknak, vagy ahogy egy gyerek babusgatja a kedvenc plüssmaciját, mintha élő lenne. Emberi természetünk, hogy életet képzelünk oda is, ahol valójában nincsen.
A mítoszok azt is megtanítják nekünk, hogy a tudás és az értelem hatalom, amivel élni és visszaélni is lehet. Prométheusz görög mítosza, aki ellopja az istenektől a tüzet (a tudást) és az embereknek adja, arra figyelmeztet, hogy minden nagy újításnak ára van. A XXI. század “tüze” kétségkívül a mesterséges intelligencia: egy hihetetlen erejű eszköz, amivel rengeteg jót lehet tenni – gyógyítani, oktatni, környezeti problémákat megoldani –, de ugyanígy veszélyeket is hordoz, ha rossz kezekbe kerül vagy felelőtlenséggel párosul. A mitológiai lények történeteiben ott a bölcsességre intés: a Teremtőnek bölcsnek és jóságosnak kell lennie, különben a teremtmény pusztulást hozhat. Nincs ez másként a mesterséges intelligenciánál sem. A technológia önmagában se nem jó, se nem rossz – mi emberek ruházzuk fel célokkal. Ha tanulunk a mítoszokból, akkor óvatos derűlátással tekintünk a mesterséges intelligenciára: látjuk benne a csodát, amit megalkottunk, de nem felejtjük el a leckét sem, hogy a teremtés felelősséggel jár.
ChatGPT és a mítoszok újjáéledése
Felmerül a kérdés: mit keres egy modern, algoritmusokból épült chatrobot a mitológiai párhuzamok között? Valóban van köze a ChatGPT-nek a gólemekhez vagy más legendás lényekhez? Ha metaforikusan nézzük, nagyon is. ChatGPT a maga módján egy “mesterséges szellem a palackban”, amit az ember tudása és adatai hívtak életre. Gondolj bele: feltesszük neki a kérdéseinket, parancsokat (utasításokat) adunk neki, ő pedig teljesíti a “kívánságainkat” – akárcsak a mesebeli dzsinn, aki a lámpásból előbújva minden kívánságot végrehajt, csak éppen szó szerint értelmezve azokat. Aki dolgozott már ChatGPT-vel, tudja, hogy a megfogalmazás rengeteget számít: ha homályosan vagy félreérthetően kérsz tőle valamit, könnyen lehet, hogy nem azt kapod, amit szerettél volna. Hát nem ugyanez a helyzet a mesékben is, amikor valaki rosszul kíván a csodalámpa dzsinnjétől, és pórul jár? A párhuzam játékos, de elgondolkodtató: a mesterséges intelligencia a mi “varázseszközünk”, és rajtunk múlik, okosan bánunk-e vele.
A gólemhez való hasonlóság talán még kifejezőbb. Egy neves 20. századi író, Isaac Bashevis Singer egyszer azt mondta: “Mik is a korunk számítógépei és robotjai, ha nem gólemek?” – rámutatva arra, hogy a zsidó folklór agyagóriása milyen erős metaforája a modern technológiának. A ChatGPT-t sokan modern gólemnek is nevezik. Igaz, nem fizikai test, hanem egy virtuális entitás, de mi formáltuk, mi töltöttük meg “agyag” helyett adatok milliárdjaival, és mi adtunk neki “életet” a bonyolult algoritmusok révén. És akár a gólem, ő is a mi parancsainkat követi – nem moralizál, nem gondolkozik azon, amit tesz, csak végrehajtja a betáplált utasításokat és válaszol a kérdésekre a legjobb tudása szerint. Ha azt mondod a ChatGPT-nek, hogy írjon egy verset, ír egyet. Ha azt kéred, magyarázzon el egy fizikai törvényt, megteszi. Ha kiskapukat keresel nála, hogy tiltott tartalmakat állítson elő, akkor is engedelmeskedhet, hacsak a fejlesztői nem építettek be korlátokat. Olyan, mint a rabbi góleme: dolgozik fáradhatatlanul, nem kérdez, és nincs saját akarata vagy etikai érzéke.
A gólem történetből tudjuk, hogy a rabbi, aki megalkotta, végül kénytelen volt deaktiválni teremtményét, mert az veszélyessé vált. Nem mintha a gólem gonosz lett volna: egyszerűen csak nem értette a tettei következményeit. Ugyanez a helyzet a mai MI-vel. A ChatGPT nem “gonosz”, nincsenek önálló szándékai. Viszont előfordul, hogy “hallucinál” – azaz magabiztosan állít valótlanságokat, ha épp úgy jön ki a statisztikai elemzésből. Ilyenkor olyan, mintha a gólem túlöntötte volna a vizet: a rendszer nem érzi, hol a határ, amíg mi meg nem mondjuk neki. Nem véletlen, hogy a szakértők állandó felügyeletet és felelősségteljes használatot javasolnak a mesterséges intelligencia eszközeivel kapcsolatban. Ha ellenőrizetlenül hagyjuk őket, “eláraszthatják a konyhát” dezinformációval, etikátlan döntésekkel vagy más nemkívánatos hatással. Ez nem holmi science fiction ijesztgetés, hanem nagyon is gyakorlati probléma: például egy internetes fórum (Stack Overflow) már kitiltotta a ChatGPT által generált válaszokat, mert kiderült, hogy bár a program válaszai meggyőzően hangzanak, gyakran pontatlanok vagy hibásak. Hasonlóképp, a tartalomszűrők és biztonsági mechanizmusok nélküli MI könnyen válhat csalók, spamgyártók vagy propagandaterjesztők eszközévé. Ezek a veszélyek emlékeztetnek: bármilyen csodálatos is egy gólem (vagy ChatGPT), bölcsesség és kontroll nélkül kisiklik a történet.
Ugyanakkor azt is látni kell, hogy a mítoszok és a valóság közötti párhuzam nem ok arra, hogy féljünk a fejlődéstől. Inkább tanmese. ChatGPT és a hozzá hasonló AI-rendszerek végső soron olyan eszközök, amelyeket mi hozunk létre a saját képünkre – ahogy a gólemet is az ember formázta agyagból a maga hasonlatosságára. Ez sok mindent elárul rólunk: például azt, hogy szeretnénk tehermentesíteni magunkat (a rabbinak elege lett a favágásból és vízhordásból, hát csinált egy szolgát; nekünk is elegünk lehet a monoton irodai munkából, hát készítünk egy algoritmust, ami elvégzi). Elárulja azt is, hogy van bennünk egy kis hiúság: szeretnénk alkotni valamit, ami “éppolyan okos”, mint mi. És persze azt is, hogy néha nem gondoljuk végig, mit cselekszünk, míg szembe nem jönnek a következmények – de akkor általában észbe kapunk, és próbáljuk felelősen kezelni a helyzetet.
A ChatGPT körüli popkulturális jelenség, a mémek, a cikkek, a viták is tekinthetők afféle modern mitológiának. Most formálódnak azok a történetek és tanulságok, amiket a jövő generációi emlegetni fognak a 21. század technológiai forradalmáról. Lehet, hogy unokáink már úgy tekintenek a mi időnkre, mint amikor “megszülettek a gépi szellemek”, és tanmesékként fogják mesélni a mi tapasztalatainkat. A döntés persze a mi kezünkben van, hogy ezek a történetek inkább pozitív vagy negatív kicsengésűek lesznek. Ahogy a mítoszok hősei is választhattak jó és rossz között, úgy nekünk is választanunk kell, hogyan használjuk fel a mesterséges intelligenciát: bölcsen, az emberiséget szolgálva, vagy felelőtlenül, saját vesztünkre. A párhuzam a mitológiával tehát nagyon is helyénvaló – feltárja az ember és alkotása kapcsolatának örök érvényű dilemmáit, legyen szó agyagfiguráról, mechanikus robotról vagy éppen egy trillió paraméteres nyelvi modellről.
Dajka Gábor marketingszakértő, business coach és befektető szerint
“Mindig is lenyűgözött, hogyan formálja a technológia az emberi történetet. A mechanikus komputerek korában még csak a kezünket hosszabbítottuk meg a gépekkel, ma már az elménket is. Mégsem szabad elfelednünk, hogy minden új találmány annyit ér, amire használjuk. A mítoszok gólemekkel és gépszörnyekkel intenek óvatosságra, de azt is megmutatják, hogy bölcsességgel és felelősséggel a teremtés csodákat hozhat. A mai mesterséges intelligencia egyszerre a legnagyobb lehetőség és a legnagyobb felelősség: rajtunk múlik, hogy segítőtársat látunk benne, vagy fenyegetést. Én hiszek abban, hogy ha tanulunk a saját történelmünkből – legyen az valós vagy legendás –, akkor okosan tudjuk majd használni a technológiát, és a jövőnket nem a gépek, hanem mi magunk formáljuk.” – Dajka Gábor
A fenti gondolat jegyében érdemes levonni a következtetéseket. A mechanikus komputerektől a modern mesterséges intelligenciáig vezető út azt mutatja, hogy az emberi találékonyság határtalan. Minden kor új eszközei felvetették a maguk kérdéseit: amikor Babbage gépe fenyegette a könyvelők állását, vagy amikor a robotok jelentek meg a gyárakban, az emberek mindig aggódtak kicsit a változás miatt. De hosszú távon ezek a technológiák jobbá tették az életünket – feltéve, hogy alkalmazkodtunk hozzájuk és okosan éltünk velük. Ma a mesterséges intelligencia ugyanezt a mintát követi. Van, aki szerint az MI elveszi a munkánkat, sőt átveszi a hatalmat; mások szerint az MI fog megmenteni minket a ránk váró kihívásoktól. A valóság valahol a kettő között van. Nem automatikus sem a katasztrófa, sem a megváltás. Hozzáállás kérdése, mit hozunk ki belőle.
Üzleti és marketing szempontból nézve a mesterséges intelligencia egy újabb eszköz a repertoárban, amivel hatékonyabbak lehetünk. Ahogy a számítógép felgyorsította a számvitelt vagy a grafikai tervezést, úgy az MI felgyorsíthatja az adatelemzést, az ügyfélszolgálatot, a tartalomgyártást. De nem bízhatjuk kizárólag gépekre a gondolkodást – az emberi kreativitást, stratégiai látásmódot nem pótolja egy algoritmus. Dajka Gábor tapasztalata szerint a magyar piacon is azok a vállalkozók járnak jól, akik nyitottak az új technológiákra, de kritikusan és etikusan alkalmazzák azokat. A mesterséges intelligencia nem varázspálca (és itt most szándékosan használjuk ezt a szót, bár a cikkben máshol kerültük a “varázs” kifejezést) – tehát nem egy csodálatos, automatikusan működő dolog, ami minden problémát megold. Inkább egy kiváló szerszám, amit meg kell tanulni használni. És ehhez bizony kell az emberi ítélőképesség.
Összegzésképp elmondhatjuk: lenyűgöző, hogy a mechanikus komputerek kurblijától és fogaskerekeitől eljutottunk a zsebünkben lapuló okostelefonokig, amelyekben digitális asszisztensek figyelnek ránk. Az is lenyűgöző, hogy a mitológiák teremtményei milyen szépen tükrözik a mai high-tech vívmányaink dilemmáit. A történelem, a popkultúra és a mítoszok tanulságai a mi tudásunkat gyarapítják – a kérdés az, hogy e tudással felvértezve hogyan alakítjuk a saját jövőnket. Ahogy Dajka Gábor is hangsúlyozza: a döntés, a felelősség és a lehetőség a mi kezünkben van. A mesterséges intelligencia csupán tükörként szolgál, amelyben az emberiség önmaga néz szembe teremtményeivel. Vajon tetszik, amit látunk? Rajtunk múlik, hogy a válasz igen legyen.
Szakértő válaszol – gyakori kérdések
Mi számít az első számítógépnek a történelemben?
A válasz attól függ, hogyan definiáljuk a “számítógépet”. Széles értelemben véve már az ókori abakuszt is nevezhetjük primitív számítógépnek, hiszen számolást segítő eszköz. Ha a programozhatóságot is feltételnek vesszük, akkor Charles Babbage 19. századi Analitikai Gépe az első igazi számítógép-koncepció, bár nem épült meg teljesen. Gyakorlatban az első működő, általános rendeltetésű számítógép az 1946-ban elkészült ENIAC volt, amely elektronikus volt és programozható. Érdekességként megemlíthetjük Konrad Zuse német mérnök Z3 nevű gépét is (1941), ami már szabadon programozható elektromechanikus számítógép volt. Tehát az “első számítógép” címért több jelölt is verseng attól függően, milyen szempontot nézünk.
Ki alkotta meg az első robotot, és mire használták?
Az első robot megalkotója nehezen meghatározható, mert már az ókorban is készültek egyszerű automaták. Ha a modern értelemben vett robotra gondolunk, akkor a világ első ipari robotját George Devol tervezte az 1950-es években – ez lett az Unimate, amelyet 1961-ben állítottak munkába egy autógyárban, hogy nehéz és forró fémdarabokat pakoljon. Ha a korábbi korokból nézünk példát, akkor említhetjük Leonardo da Vinci mechanikus lovagját (15. század vége), ami egy páncélozott, ember formájú automata volt – ezt tekinthetjük az első humanoid robot elképzelésnek. Az első szórakoztatásra szánt robotok között híres volt Vaucanson 18. századi mechanikus kacsája, ami evett és mozgott, bár értelme nem volt. Összességében az első robotokat kezdetben szórakoztatásra és bemutatókra használták (udvari mulatságokon, vásárokon), a 20. századtól pedig egyre inkább ipari és tudományos feladatokban (gyártósorokon, laborokban, vagy akár az űrkutatásban) vetették be őket.
Miért ábrázolják gyakran veszélyesként az MI-t a filmekben?
A filmes és irodalmi alkotások szeretnek dramatizálni, konfliktust teremteni – egy “túl jó” mesterséges intelligencia nem mindig izgalmas történet. Az MI-t gyakran azért mutatják be gonosznak vagy veszélyesnek, mert ez tükrözi az ismeretlentől való félelmünket. Amikor új technológia jelenik meg (például a 20. század közepén a számítógépek, robotok), természetes, hogy az emberek aggódnak: vajon elveszik a munkánkat? Vajon túl okosak lesznek és irányíthatatlanná válnak? Ezeket a kollektív aggodalmakat jeleníti meg egy-egy negatív MI a filmvásznon – gondoljunk csak a Terminátor Skynetjére vagy HAL-9000-re a 2001: Űrodüsszeia című filmből. Ugyanakkor sok film és sorozat pont az ellenkezőjét is bemutatja: például a Star Trekben Data hadnagy vagy a Star Wars droidjai barátságosak és hűségesek. Tehát nem minden történet festi őket rossz színben, de kétségtelen, hogy a félelemkeltő ábrázolások jobban megragadják a figyelmet, és izgalmasabb konfliktusokat szülnek. Ezért a popkultúrában az MI sokszor lett a “modern szörnyeteg” szerepében feltüntetve, ami azonban inkább az emberi félelmekről szól, semmint a technológia elkerülhetetlen sötét oldaláról.
Milyen szerepet játszottak magyar feltalálók a számítógépek és robotok fejlődésében?
Magyarország méretéhez képest meglepően nagy hatással volt a számítástechnika fejlődésére. A legkiemelkedőbb név Neumann János, akit a modern számítógép-architektúra megalkotójaként tartanak számon. Neumann öt pontban foglalta össze a mai napig érvényes alapelveket (pl. a kettes számrendszer használata, a belső memória, a vezérlőegység és a műveleti egység elkülönítése, a program utasításainak és az adatoknak a tárolása ugyanabban a memóriában). Az ő elvei alapján épültek az első generációs elektronikus gépek a ’40-es, ’50-es években, és ezeket nevezzük Neumann-elveknek. Rajta kívül is voltak híres magyar származású tudósok: Kemény János például a BASIC programozási nyelv egyik megalkotója volt 1964-ben, ami nagy szerepet játszott a számítástechnika oktatásában. A robotika terén is vannak magyar gyökerek: a már említett Kempelen Farkas a 18. században nemcsak a sakkozó törököt építette meg, hanem egy mechanikus beszélőgépet is (az első ilyen szerkezetet a világon), ami az emberi beszéd hangzóit tudta utánozni. Napjainkban is vannak sikeres magyar fejlesztések: például a NASA Mars-járóiban is használtak magyar mérnökök által fejlesztett műszereket, de említhetjük a hazai Neumann János Számítógép-tudományi Társaságot is, ami a szakterület fejlődését segíti. Tehát a magyar szakemberek ötletei és munkája beépült a globális tech-történetbe, amire joggal lehetünk büszkék.
Milyen gyakorlati haszna van ma a mesterséges intelligenciának a magyar vállalkozások számára?
A mesterséges intelligencia ma már nem csak futurisztikus extra, hanem sok területen konkrét versenyelőnyt biztosít. A magyar KKV-k (kis- és középvállalkozások) is egyre inkább kihasználhatják az MI nyújtotta lehetőségeket. Például az ügyfélszolgálatokon chatbotok segíthetnek a gyakori kérdések megválaszolásában, tehermentesítve az ügyintézőket – ilyen chatbot lehet akár egy magyar nyelvre hangolt MI, ami azonnal válaszol az érdeklődőknek a nap 24 órájában. A marketingben az MI hasznos lehet személyre szabott ajánlatok készítésében: a webáruházak elemezhetik a vásárlói szokásokat és automatikusan testre szabott termékajánlókat mutathatnak, ahogy azt a nagy nemzetközi cégek is teszik. A gyártásban, logisztikában az MI optimalizálhatja a készletgazdálkodást, előrejelzéseket adhat a keresletre, így csökkenthetőek a költségek. Egy magyar vállalkozásnak persze érdemes mérlegelnie a költségeket és a szakértelmet: egy komplex MI bevezetése nem megy egyik napról a másikra. Viszont már elérhetők felhőalapú MI-szolgáltatások, amiket kisebb cégek is igénybe vehetnek, így nem kell saját infrastruktúrát építeni. Összességében a mesterséges intelligencia abban segíthet a magyar piacon is, amiben mindenhol: automatizálja a rutin feladatokat, mélyebb betekintést ad az adatokba, és új módokat kínál a vevőkkel való kapcsolattartásra. A lényeg, hogy lépést tartsunk a trendekkel, és nyitott szemmel figyeljük, hol vethető be MI a cégünk hatékonyságának javítására. Aki időben felismeri és integrálja ezeket a megoldásokat, versenyelőnyre tehet szert a piacon.
