Myers–Briggs-típuselmélet használata a marketingben

A marketingben mindig is volt egy csábítás: „ha meg tudom nevezni az embert, akinek eladok, akkor előre tudom írni, hogyan fog viselkedni”. A Myers–Briggs‑típuselmélet (MBTI) ezt a vágyat játssza ki ügyesen: négy dichotómia, tizenhat típus, egy könnyen megjegyezhető kód – és máris kész a „persona”. Itt kezdődnek a félreértések. A típusok nyelve kényelmes, de a piac sosem ennyire szögletes. Mégis, üzleti pályámon újra és újra azt látom: ha a típusnyelvet nem „jóslásra”, hanem gondolkodási keretként használjuk, az MBTI a kreatív stratégia és az üzenetillesztés egyik leghasznosabb munkanyelve lehet. Ebben a cikkben azt mutatom meg, hogyan érdemes ezt a nyelvet a marketingben bevetni úgy, hogy közben megőrizzük a szakmai tisztaságot és az eredményességet. Nem sorsokat skatulyázunk, hanem üzeneteket hangolunk. Nem embereket címkézünk, hanem hipotéziseket írunk. Nem helyettesítjük az adatot, hanem beszéltetjük vele az intuíciót. A jó marketing nem „egy igazságot” keres, hanem iterációt, amely a valóságra rátanul. A Myers–Briggs ebben – helyesen használva – úgy működik, mint egy értelmező réteg: segít rendszerezni a kreatív opciókat, tisztázni a konfliktusokat a csapatban, és gyorsítani az A/B tesztek felállítását. Aki az MBTI‑t végzettség vagy „ezoterika” helyett eszköznek tekinti, az gyorsabban jut el a működő üzenetekig. Aki ellenben személyzeti döntések vagy egyéni predikciók alátámasztására használja, az nemcsak szakmai hibát követ el, hanem felesleges reputációs kockázatot is vállal. A különbség egyszerű: a marketingben a személyiség lencse, nem ítélet. Ezzel az attitűddel bontom ki a Myers–Briggs tényleges helyét a modern marketingben.

Mi az MBTI valójában, és miben más, mint a tudományos személyiségmodellek?

A Myers–Briggs négy bináris preferenciára épít: E–I (energiarendeződés), S–N (információfelvétel), T–F (döntési preferencia), J–P (életvitel). Ezek felhasználói szinten vonzóak, mert emberközeliek és gyorsan érthetők. A tudományos pszichometriában ugyanakkor a személyiséget nem fekete‑fehér típusokkal, hanem folytonos dimenziókkal ragadjuk meg; a legismertebb ilyen keret az Öt Nagy (Big Five). A két világ nem ellenség: a szakirodalom régóta mutat átjárási pontokat a McCrae–Costa‑féle dimenziók és az MBTI skálái között – ez azonban nem „egyenértékűség”, csak részleges megfeleltetés. A gyakorlati tanulság a marketing számára kettős. Egyrészt, ha kutatni, jósolni, kauzális hatást mérni akarunk, dimenzionális modellekkel (Big Five) járunk jobban, mert ezek megbízhatóbban viselkednek statisztikai szempontból. Másrészt, ha a csapatnyelvet szeretnénk egységesíteni, kreatív briefeket strukturálni, „persona‑dialektusokat” írni és gyors kísérleti variánsokat tervezni, az MBTI egyszerűsége aranyat ér. Dajka Gábor tapasztalata szerint a legnagyobb hiba, amit marketinges elkövet, az az, hogy a típusból következtet konverzióra; a második legnagyobb hiba pedig az, hogy a típusnyelvet teljesen száműzi, és így elveszíti azt a közös fogalmi rendet, amely felgyorsítja a kreatív munkát. A helyes helyzetértékelés: az MBTI nem mérőszalag, hanem skiccpapír. Nem minősítés, hanem briefnyelv. Ha ezen a szemüvegen át nézzük, a marketinghaszna nem hogy megmarad, de tisztábbá is válik.

Az MBTI, mint narratív keret: a „tilalmi lista” és a „használati utasítás”

Ha Myers–Briggs‑et viszünk a marketingbe, először a tilalmi listát kell kimondani. Nem használjuk egyének szegmentálására, és nem kísérletezünk olyan targetálással, ami – adatvédelmi vagy etikai okból – azonosított személyhez köti a preferenciát. Nem magyarázunk vele teljesítményt, és nem kezeljük stabil, veleszületett „léleklenyomatként”. A típus itt nyelv, amellyel eltérő mentális modelleknek szóló üzeneteket megfogalmazunk. Innen jön a „használati utasítás”. Először azonosítjuk a termékkategória kognitív horgonyait (biztonság, státusz, kontroll, kényelem, felfedezés, kapcsolódás, kompetencia, rend). Ezután ezekhez „dialektusokat” írunk a négy dichotómia mentén: E felé több társas dinamika és közösségérzés; I felé több autonóm kontroll és információs mélység. S felé konkrétum, rendszer, „hogyan”; N felé vízió, lehetőség, „miért most”. T felé racionális keretek (kockázat, hozam, opciók összevetése); F felé empátia, következmény a kapcsolatokra és az identitásra. J felé struktúra, menetrend, kiszámíthatóság; P felé játékosság, felfedezés, „próbáld ki” belépési pont. A módszer célja nem az, hogy a fogyasztót „kitaláljuk”, hanem az, hogy előre legyártsuk azokat a kreatív variánsokat, amelyekre a közönség különböző mentális működésmódjai rezonálhatnak, és ezeket szisztematikusan mérjük. Így a Myers–Briggs keret nem általánosít, hanem szétnyit: több opciót enged be az első körös kísérletekbe, és gyorsabban mutatja meg, melyik „dialektus” termel üzleti hatást.

„A típus nem az emberről mond állítást, hanem az üzenetről ad hipotézist.”

Üzenet–csatorna–kreatív illesztés: gyakorlati térkép a négy dichotómiához

A következő táblázat nem pszichodiagnosztika, hanem kreatív routing. Célja, hogy a briefből gyorsan kézzelfogható variánsokat csináljunk. A táblázat jobb, ha nem dogma, hanem kezdőpont: a piac fogja igazítani.

Egy ilyen térkép azonnal átfordítható teszttervvé. Nem kell kivárni, amíg a kutatás „megmondja”, kik az ügyfeleink: előre legyártjuk az üzenetdialektusokat, és megmérjük, melyik vonja be gyorsabban a célcsoportot a tölcsér tetején, melyik „viszi le” a CAC‑ot a tölcsér alján. Ez a megközelítés „kétlaki”: kreatív gondolkodás és fegyelmezett mérés egyszerre. És ami fontos: nem embereket oszt két halmazba, hanem kreatív opciókat. A tiszta etikai különbség itt születik meg.

Mérés, etika, skálázhatóság: hogyan lesz a típusnyelvből üzleti eredmény?

Az MBTI‑nyelv akkor segít, ha fegyelmezett mérési rendbe illesztjük. A gyakorlati sorrend: (1) hipotézisek írása a négy dichotómia mentén (pl. „S vs. N” narratívák ugyanarra az ajánlatra), (2) kreatív variánsok építése úgy, hogy mindegyik egy fő preferenciára optimalizál (nem keverjük össze az irányokat), (3) kísérleti publikálás kontrollált költéssel és tiszta attribúciós kerettel, (4) hatásmérés: CTR, CVR, lead‑minőség, rövid távú ROAS, majd középtávú cohort‑szintű megtérülés, (5) iteráció és „győztes dialektusok” beemelése a brand‑narratíva kánonjába. Dajka Gábor tapasztalata szerint különösen B2B‑ben érdemes „T‑F” és „J‑P” irányokban bőséges variánst gyártani: az elsőn a döntéshozók indoklási igénye, a másodikon a vásárlási ritmus különbségei hoznak látványos hatást. Etikai és jogi oldalról tartsuk szem előtt: a személyiségi profilokkal való visszaélés nem marketing, hanem reputációs öngól. A jó gyakorlat: csoportszintű tesztelés (nem személyre szóló pszichográfiai targetálás), átlátható adatkezelés, és a kreatív variánsok értékalapú tisztasága. Aki ezt betartja, nem csak nyugodtan alszik, de skálázható rendszert épít: a nyertes dialektusok integrálhatók a teljes tölcsérbe (top‑of‑funnel videó, mid‑funnel edukáció, bottom‑funnel összehasonlító landingsorozat). Végül, mérésben ne a „kedvenc típusodra” reagálj, hanem az uplift‑re: ha a „J” irányú hirdetés hozza a legjobb előrejelzett LTV‑t, azt kell skálázni még akkor is, ha a csapat fele az „N” narratívára esküszik. A személyiségnyelv nem ideológia, hanem eszközkészlet. A marketingben az nyer, aki ezt nem felejti el.

Eseti keretrendszer prémium termékekre: hogyan állítanék fel MBTI‑alapú kreatív mátrixot?

Tegyük fel, prémium szolgáltatást vezetünk be egy árérzékeny piacon. A tipikus hiba, hogy a prémiumot „még több funkcióval” próbáljuk igazolni; közben az akadály kétpólusú: észlelt kockázat és identitás‑illesztés. Itt az MBTI‑nyelv jól használható kiindulópont. A briefbe a következő mátrixot írnám: T‑nek ROI‑kalkulátor és kockázatcsökkentő garancia („ha nem javul X, visszafizetjük Y‑t”), F‑nek ügyféltörténetek és közösségi státusz („így lettél a klub tagja”). S‑nek részletes onboarding és mintaprojekt‑váz, N‑nek status quo‑megtörő narratíva és jövőkép („amit ma prémium, holnap alap”). J‑nek audit‑időpont és menetrend, P‑nek belépési „sandbox” és kilépési opció. E‑nek élő esemény és közösségi validáció, I‑nek „csendes demó” és részletes „mi van a motorháztető alatt” tartalom. Ez nem nyolc personát jelent, hanem nyolc dialektust ugyanarra a termékre. A teszt: mindegyik dialektushoz gyártunk egy 15 másodperces videót, egy hirdetésszöveget és egy minimalista landinget. Kimenet: 8×3 variáns, amelyeket előszűrünk statikus A/B‑vel, majd a legjobb négyet DCO‑val tovább optimalizáljuk. A mérésnél nem a „legmagasabb CTR” győz, hanem post‑view attribúcióval korrigált prediktív LTV és a brand‑lift. Ha a „T+J” dialektus hozza a legalacsonyabb CAC/LTV arányt, azt visszük be a márkaalapú kommunikációba; ha a „P+N” nyit új tölcsér‑belépéseket, azt a felfedező közönségre skálázzuk. A lényeg: a prémium narratívát nem egy „nagy ötlettel”, hanem rendszerrel visszük át.

Konverziós tesztterv: mintavétel, randomizáció, küszöbök

Ha a Myers–Briggs nyelvet valódi üzleti eredményre akarjuk fordítani, a kreatív dialektusokból fegyelmezett kísérletet kell építeni. Ez azért kritikus, mert a típusnyelv elsőre „túl jó” magyarázatnak tűnik, és a csapat hajlamos következtetni a saját intuíciójából. A tesztterv célja ezzel szemben az, hogy az intuíciót késleltetett jutalmazásra kényszerítse: előre rögzített hipotézisek, tiszta elsődleges metrika, kontrollált költés, és egyértelmű leállítási szabályok. A gyakorlati rend egyszerű. Először kijelöljük az ajánlatot (pl. prémium termék vagy szolgáltatás), majd a négy dichotómia mentén megírjuk a kreatív dialektusokat úgy, hogy egy hirdetésben legfeljebb egy preferenciát hangsúlyozunk. Ezután meghatározzuk a tölcsér‑szintű mérési tervet: a felső szakaszban figyelmet és érdeklődést mérünk (megtekintési arány, kattintásarány, LP‑scroll), középen mikro‑konverziókat (feliratkozás, próbaverzió, kosárindítás), alul pedig post‑click konverziót és előrejelzett LTV‑t. A randomizáció nem csak azt jelenti, hogy „pörgessen a platform”: minden dialektusnak egységnyi esélyt adunk a megjelenésre ugyanabban a célzásban, hogy a közönség‑összetétel ne torzítson. A mintanagyságot nem dogmává, hanem küszöbértékek köré szervezzük: minimális 100–200 konverzió variánsonként a tölcsér azon pontján, ahol a döntést hozzuk; ha ezt nem érjük el adott időkereten belül, előre rögzített „futamnyújtás” vagy aggregáció lép életbe. A csalóka eredmények elkerülésére „guardrail” metrikákat állítunk: ha a kreatív javít CTR‑t, de rontja a lead‑minőséget, nem nyerhet. A leállítási szabály nem érzés, hanem protokoll: például ha a konfidencia‑intervallum 95%-os szinten kizár legalább 12–15% relatív javulást, a variáns kiesik; ha meghaladja, lép a skálázási szakasz. Dajka Gábor tapasztalata szerint a legstabilabb tesztkultúra az, ahol az üzleti oldal elfogadja: a „majdnem egyforma” teljesítmény is információ – ilyenkor a kreatívot nem „összegyúrjuk”, hanem szétválasztjuk, és a tölcsér külön pontjaira szerepkört jelölünk ki (pl. N‑dialektus a figyelemre, T‑dialektus a döntésre). Alább egy mintatáblázat, amelyben egyetlen ajánlat nyolc dialektusa fut, tiszta döntési küszöbökkel és következő lépésekkel.

1. Hipotézis‑regiszter: előre leírt állítás dialektusonként.
2. Randomizáció: egységnyi rotáció ugyanabban a célzásban, egységes költségkerettel.
3. Elsődleges metrika: tölcsér‑szinthez illesztett, előre rögzített (pl. lead‑minőség vagy kosár‑bejezés).
4. Mintakritérium: minimális konverzió szám variánsonként (pl. 150), időkorláttal (pl. 21 nap).
5. Leállítás: szignifikancia vagy gyakorlati egyenértékűség (pl. ±5% non‑inferiority) alapján.
6. Skálázás: győztes dialektus beemelése felső‑, közép‑, alsó tölcsér modulokba.

Attribúció és előrejelzett LTV: hogyan döntünk helyesen a győztes dialektusról?

A típusnyelvű kreatívok értékelésénél a leggyakoribb hiba az, hogy a felső tölcsér mérőszámait „nagyítjuk fel”, mintha az üzleti hatás itt dőlne el. A gyakorlatban a nyertes dialektus nem a legmagasabb CTR‑t hozó, hanem az, amelyik a teljes életciklusban a legjobb gazdasági mutatókat adja. Ezért választok elsődleges döntési metrikának előrejelzett LTV‑t (élettartam‑érték), legalább egyszerű cohort‑szinten számolva, és ehhez illesztem az attribúciós keretet. A platformok utolsó érintéses (last‑click vagy last‑view) attribúciója félre tud vinni, különösen, ha egy dialektus erősen asszisztáló szerepet tölt be a tölcsér elején (pl. N‑fókuszú víziónarratíva). Ilyenkor a szabályos megoldás kettős: egyrészt használunk időablakos, többérintéses súlyozást (pozícióalapú, idősúlyozott), másrészt futtatunk kis volumenű földrajzi vagy közönség‑szintű holdout teszteket, hogy lássuk a valódi inkrementális hatást. Az LTV‑becslést nem kell túlbonyolítani: elegendő lehet egy egyszerű, eseményalapú modell, amely a korai viselkedésekből (első 7–14 nap) jelzi előre a 90 napos értéket. Visszatérő vásárlásra épülő kategóriában ilyen korai jelek a második kosár esélye, a mérföldkő események (pl. garanciális regisztráció), és a támogatási jegyek hiánya. B2B‑ben a korai minősítés (MQL→SQL), a tárgyalási ciklus hossza, és a bevont döntéshozók száma jó előrejelző. A döntésnél pragmatikus leszek: ha két dialektus LTV/CAC mutatója a gyakorlati egyenértékűség sávján belül van (például ±5%), akkor nem „átlagot képzek”, hanem szerepet osztok: az egyik a megszerzésre, a másik a megtartásra megy. A Myers–Briggs nyelv így nem győztest koronáz, hanem arzenált szervez: külön kreatív hangok külön tölcsérfeladatokra. Ez az a pont, ahol a marketingstratégia és a pénzügyi fegyelem ténylegesen találkozik.

• Minimális döntési csomag: előre rögzített attribúciós szabály + cohort‑szintű LTV‑becslés + guardrail churn.
• Ha lehet, 1–2% közönségarányú holdout a legjobb variánsból – ez tisztítja az inkrementalitást.
• „Majd szétterül” helyett: dialektus‑szerepkiosztás a tölcsér külön pontjaira.

B2B és B2C: eltérő ritmus, eltérő dialektuskeverés

Nem minden piaci helyzet reagál ugyanarra a dialektusra, még azonos ajánlattal sem. B2B‑ben a döntés ritmusa lassabb, a kockázat és az elszámoltathatóság nagyobb, a vásárlás „csoportsport”: tipikusan 3–6 érintett véleményével. Itt a T és J irányok stabilan teljesítenek: kockázat–hozam keretek, esettanulmányok, kalkulátorok, menetrend és SLA‑ígéret. Az N dialektus feladata nem a zárás, hanem a váltás indoklása, különösen status quo piacokon. Az F hang akkor erős, ha a márkának valós közösségi hatása vagy szakmai közösséghez való hozzáadott értéke van (pl. tudásmegosztás, ökoszisztéma). B2C‑ben más a dinamika: rövidebb döntési ablak, több impulzus, gyakran erősebb identitás‑szűrő. Itt az E és P dialektusok a belépőkapuk (közösségi validáció, kipróbálhatóság), az S az akadályelhárító (hogyan, mennyivel jobb), az F az azonosulási híd (család, önkép, élethelyzet). T és J itt is kulcs lehet – például magas értékű, biztonságkritikus kategóriákban –, de tipikusan a döntés utolsó fázisában. A keverés aránya tehát nem ízlés, hanem piacérettség és kockázat függvénye. Dajka Gábor tapasztalata szerint az a márka lép nagyot, amely B2C‑ben fel mer építeni egy kétlépcsős ritmust: N/F az érdeklődésre és státuszra, utána S/T a racionális megerősítésre. B2B‑ben a háromszakaszos rend jön be: N (váltás miértje) → T (kockázat–hozam) → J (menetrend, felelősségi rend). Ez a kettős struktúra különösen hasznos, amikor a szervezet értékesítési és marketing csapata között feszültség van: a dialektusokhoz igazított „stafétaátadás” csökkenti az elvesző leadek számát, és megnevezhetővé teszi, hol törik meg a tölcsér.

• B2B: T + J a gerinc, N a változás indoka, F a közösségi legitimáció.
• B2C: E + P a belépő, S az akadályelhárító, F az azonosulás, T a végső megerősítés.
• Mindkét világban: dialektus‑szerepek, nem „típusúgyfél‑vadászat”.

Gyakorlati minták: egy ajánlat nyolc dialektusban (prémium gumiabroncs példával)

A következő minták azt mutatják, hogyan lehet ugyanazt az ajánlatot – prémium gumiabroncs árérzékeny piacon – nyolc különböző dialektusban megfogalmazni. Nem „személyiségtípusokhoz” beszélünk, hanem eltérő mentális modellekhez: közösségi élmény, autonóm döntés, konkrét bizonyíték, jövőkép, kockázat–hozam, identitás, menetrend, kipróbálhatóság. A cél, hogy a kreatív csapat előre legyártson több kaput, és a mérés megmondja, melyik vezet be hatékonyabban. Fontos: a dialektusok nem öncélú stílusgyakorlatok. Mindegyik mellett állnia kell valós üzleti elemnek: tanúsításnak, mérésnek, garanciának, ügyféltörténetnek, határidőnek. A prémium narratíva itt nem azt jelenti, hogy „drága és jobb”, hanem azt, hogy „kimutathatóan kisebb kockázat, kimutathatóan jobb élmény”. Ezt a két állítást az egyes dialektusok másképp támasztják alá. A minták nem helyettesítik a márkahangot, hanem kifeszítik a határait: a csapat rá fog látni, hol szól természetesen a márka, és hol kell még tartalmi igazolást építeni (pl. fékút‑adat, zajszint, garanciafeltétel). A lenti táblázat címkék és CTA‑k ötletadó vázak – a valós üzenethez mindig társuljon konkrét bizonyíték, különben a prémium ígéret elpattan a szkeptikus közönségen.

Kockázatok, etikai keretek, megfelelés (GDPR, reputáció)

Az MBTI nyelv marketingcélú használatának legérzékenyebb pontja az, amikor a dialektusok profilozássá csúsznak. Ennek három nyoma van. Először: egyéni szintű pszichográfiai targetálás, ahol valakit feltételezett „típusába” sorolunk, és arra célozunk. Másodszor: olyan adatgyűjtés, ami – beleegyezés nélkül – személyes jellemzőkre következtet. Harmadszor: félrevezető dialektus, amely túlígér a „szép történet” kedvéért. Ezek mind üzleti és reputációs kockázatot jelentenek, és valójában gyengítik a konverziót, mert a bizalmat égetik. A gyakorlati, etikus megoldás a csoportszintű kísérletezés: nem egyéneket kategorizálunk, hanem kreatív hangokat rotálunk azonos célzásban, és az aggregált teljesítmény alapján döntünk. A hozzájárulás és átláthatóság alap, nem lábjegyzet: ha bármilyen személyes adatot használunk (például hírlevél‑szegmensekben), előre jelezzük, és adunk egyszerű kilépési utat. A megfelelés nem fék, hanem minőségi jelzés: egy premizált ajánlatban a transzparencia maga a bizonyíték. Dajka Gábor tapasztalata szerint még a legszkeptikusabb közönség is elfogadja a személyre szabás nyelvi szintjét, ha közben egyértelmű a bizonyíték, tiszták a feltételek, és nincsenek trükkök a kosárban. A reputáció szempontjából érdemes „vörös vonalakat” rögzíteni: nincs manipuláló visszaszámláló ott, ahol nincs valódi készlethatár; nincs agresszív frekvencia, ha a márka emelkedett pozíciót szeretne; nincs „fake” UGC. A szabály egyszerű: a dialektusok a valóságból nőjenek ki (teszt, garancia, esettörténet), különben egyetlen PR‑krízis alatt összeomlik az, amit a tölcsérben hónapok alatt építettünk.

• Csoportszintű tesztelés, nem személy‑szintű pszichográfia.
• Transzparens adatkezelés és egyszerű opt‑out.
• Dialektus csak valós üzleti elemre támaszkodhat (mérés, garancia, tanúsítás).

90 napos bevezetési ütemterv (operatív forgatókönyv)

Egy dolog az elmélet, és más a gyártósor ritmusa. A 90 napos terv azért működik, mert kiegyensúlyozza a stratégiai tisztázást és a gyors kísérletezést. Az első 30 nap a feltérképezés és a „dialektus‑bank” létrehozása: összegyűjtjük a kategória kognitív horgonyait (biztonság, státusz, kontroll, kényelem, felfedezés, kapcsolódás, kompetencia, rend), és ezekhez megírjuk a nyolc dialektus vázait. Közben összeáll a mérési terv (primer metrika, guardrail), és elkészülnek a minimális kreatív eszközök (1×15 s videó, 1×hirdetésszöveg, 1×mini‑landing dialektusonként). A második 30 nap a kísérlet: egységes célzásban fut a rotáció, alacsony, de tiszta költés mellett, a leállítási szabályokkal a helyén. Itt jönnek a gyors iterációk: gyenge variánsoknál első körben a címsort és a vizuális fókuszt cseréljük, nem a dialektust. A harmadik 30 nap a skálázás és a szerepkiosztás: a nyertes dialektusok a tölcsér megfelelő pontjára kerülnek (pl. N a PR‑narratívába, T a döntéstámogatásba, J a konverziós flow‑ba), a mediaterv ehhez igazodik, és bevezetjük a „tartós elemzést” (heti cohort‑riport, LTV/CAC trend). Az operatív rend kulcsa a felelősségek tisztázása: kreatív felel a dialektus tisztaságáért, performance a mérési fegyelemért, termék/értékesítés a valós üzleti elemekért (garancia, tanúsítás). A vezető feladata egyszerű, de nem könnyű: megvédeni a protokollt a rövid távú nyomástól. Ha a 45. napon nincs „csodagyőztes”, az nem bukás, hanem információ – az arzenál épül. A 90. napon nem csak egy jobb hirdetésed lesz, hanem egy nyelved, amellyel minden új ajánlatot rendszerbe tudsz tenni.

1. 1–2. hét: kognitív horgonyok, dialektus‑vázak, mérési terv.
2. 3–4. hét: kreatív minimumok, mini‑landingek, nyomonkövetés beállítása.
3. 5–6. hét: kísérlet indítása, rotáció, gyors címsor‑vizuál iteráció.
4. 7–8. hét: leállítások, győztesek kijelölése, szerepkiosztás a tölcsérben.
5. 9–10. hét: skálázás, mediaterv‑igazítás, tartós elemzés bevezetése.
6. 11–12. hét: szervezeti „playbook” rögzítése, esettanulmány dokumentálása.

Dajka Gábor marketingszakértő, business coach és befektető szerint

A Myers–Briggs nyelv számomra nem a világról szóló végső igazság, hanem egy munkanyelv, amellyel tisztábbá tehető a marketingben örök feszültség: az emberek nem egyformák, a márkahangnak mégis egységesnek kell maradnia. Ha ezt a nyelvet címkézésre használjuk, szűkítjük a világot; ha hipotézisekhez és kísérletekhez, tágítjuk. A jó marketing abban különbözik a hangos marketingtől, hogy nem csak hatni akar, hanem tanulni is. A dialektusok gyakorlata erre kényszerít: el kell fogadni, hogy ugyanarra az ajánlatra több igaz üzenet is létezhet, és az üzleti eredmény eloszlásból épül, nem egyetlen kreatívtól. A prémium pedig – legyen gumiabroncs, szoftver vagy tanácsadás – nem a szép jelzőkből születik, hanem abból a ritkán látványos, következetes munkából, amely mér, javít, és a valóság felé igazít. A típus itt nem emberre mond ítéletet, hanem üzenetre tesz tétet. Ha így használjuk, a Myers–Briggs nem megoszt, hanem rendet vág: a csapat érti, mi miért van a tölcsérben, és az ügyfél azt érzi, hogy róla szólunk – nem azért, mert rá lett írva a címke, hanem mert megkapta a bizonyítékot és a ritmust, amihez igazodni tud. Ez a különbség a felszíni célzás és a tisztességes meggyőzés között. És hosszú távon ez az egyetlen különbség, ami számít.

Ha tetszett a cikk, támogasd a blogomat és vedd meg a könyvem.