A Postabank és Takarékpénztár Rt. 1988. június 28-án alakult meg, közvetlenül a kétszintű bankrendszer bevezetése után. Az új kereskedelmi bank alapításában az állam 22%-os, a Magyar Posta 28%-os tulajdonrésszel vett részt, a fennmaradó részvényeket pedig 94 kisebb hazai befektető jegyezte le. A Postabank különleges engedményként már a kezdetektől gyűjthetett lakossági betéteket és vezethetett folyószámlákat, miközben más kereskedelmi bankok csak 1989. január 1-től kaptak erre jogot. Kezdetben ugyan kikötés volt, hogy a begyűjtött lakossági betéteket az MNB-nél kell elhelyezni, de ez sem gátolta a bank gyors indulását. A Postabank alapítása megtörte az addig monopolhelyzetű OTP Bank évtizedes egyeduralmát a lakossági számlavezetés és betétgyűjtés terén. Az új bank a Magyar Postával kötött együttműködés révén a posta országos hálózatát (mintegy 3200 postafiókot) ügynöki hálózatként használhatta, ami óriási versenyelőnyt jelentett a vidéki betétgyűjtésben. 1990-ben – a hazai kereskedelmi bankok közül elsőként – részben külföldi tulajdonba is került: két osztrák bank (a Wiener Allianz Versicherung AG és a Postsparkasse AG) együttesen ~16%-os részesedést vásárolt a Postabankban. Mindezek alapján a Postabank a rendszerváltás utáni átmenet egyik úttörő pénzintézetének számított, amely az állami háttér (posta) és a piaci innováció ötvözésével igyekezett pozíciót szerezni a bankpiacon.
Gyors növekedés és marketingstratégia a 90-es években
A Postabank élére a mindössze 32 éves Princz Gábor került alapító elnök-vezérigazgatóként, aki a rendszerváltás éveinek egyik sztárüzletembere lett. Princz tudatosan épített ki jó kapcsolatokat az alakuló új politikai pártok vezetőivel és a teljes politikai elittel, és ezeket a kapcsolatokat a bank érdekében kamatoztatta. A Postabank marketingje az akkori magyar viszonyok között forradalminak számított: szakítva a késő Kádár-kor szürke reklámstílusával, a korszerű marketing minden eszközét bevetették az imázs építésére. A bank jól csengő szlogennel jelent meg – „A bank, ami igazán közel áll Önhöz!” –, és jellegzetes kabalafigurát teremtett a Posta-maci (posta-medve) formájában. Az agresszív reklámkampányok, a széles postahivatali elérhetőség és Princz médiaszereplései gyorsan meghozták az eredményt: a Postabank a 90-es évek elején dinamikusan növelte ügyfélkörét és betétállományát. A lakosság körében különösen népszerűek voltak a magas kamatot kínáló betéttermékek és a postafiókokban is intézhető banki szolgáltatások. A bank a kulturális és sportélet mecénásaként is feltűnt, Princz pedig egy időre saját médiabirodalmat épített ki a Postabank profitsikereire támaszkodva. Mindezen lépések hozzájárultak ahhoz, hogy a Postabank a ’90-es évek közepére az egyik legismertebb hazai pénzintézetté vált.
Belső pénzügyi gondok, irányítási problémák és politikai kapcsolatok (90-es évek második fele)
Bár kívülről nézve a Postabank sikertörténetnek tűnt, a látványos növekedés mögött kezdettől fogva súlyos pénzügyi feszültségek húzódtak meg. A bank tőkeellátottsága krónikusan gyenge volt: a betétállomány évről évre nőtt, de a szavatoló tőke nem tudta tartani a lépést, így a betétek és a tőke aránya egyre egészségtelenebbé vált. A problémát súlyosbította, hogy a tulajdonosok – elsősorban az állam és a Posta – évekig nem járultak hozzá a nyereség visszaforgatásához: osztalék formájában kivonták a profitot, és nem szavazták meg a szükséges tőkeemeléseket, így a bank alultőkésített maradt. Noha a Postabank 1995-ig papíron nyereséges volt, a háttérben halmozódtak a kockázatok. A pénzügyi felügyelet (ÁPTF) ugyan már 1994-től érzékelhette volna a banknál jelentkező súlyos problémákat, mégis „jóindulatúan” viszonyult a helyzethez, és nem rendelt el időben átfogó vizsgálatot. Ennek következtében a Postabank kimaradt az 1992-es és 1994-es általános bankkonszolidációs programokból is, így nem kapott állami tőkeinjekciót, ellentétben több versenytársával.
A bankvezetés belső működését is szabálytalanságok és kockázatos döntések jellemezték. Princz Gábor vezetése alatt a bank gyakorlatilag VIP-klubként is funkcionált a politikai és társasági elit számára. Különösen kedvező feltételű hiteleket nyújtottak számos ismert közéleti személyiségnek – összesen mintegy 647 millió forint értékben – miközben betétjeikre a piacinál jóval magasabb kamatokat fizettek (összesen ~1,2 milliárd Ft értékben). Ezekről a VIP ügyletekről sokszor nem vezettek szabályos nyilvántartást; a döntéseket jellemzően személyesen Princz hozta meg. A kedvezményezettek listája keresztülívelt a politikai palettán: szerepelt rajta például Csiha Judit (MSZP-s képviselő, volt privatizációs miniszter), Herényi Károly (az MDF alelnöke), magas beosztású kormányzati tisztségviselők, szakszervezeti vezetők, valamint ismert művészek és sportolók is. A korabeli sajtó (Világgazdaság, Élet és Irodalom) később nyilvánosságra hozta ezeket a VIP-listákat, amelyek igazolták, hogy a Postabank a rendszerváltás utáni politikai-gazdasági elit állandó pénzforrásává vált, függetlenül attól, hogy az illető éppen a bal- vagy a jobboldalhoz tartozott. Az ilyen volumenű és kockázatú kegyeli hitelezés tovább rontotta a bank portfóliójának minőségét és a prudenciát. Összességében a 90-es évek második felére a Postabank egyre ingatagabb pénzügyi helyzetbe került a hibás üzletpolitika, a tőkehiány és a laza belső ellenőrzés miatt.
Az 1997–1999-es bankválság: pánik, állami beavatkozás és konszolidáció
1997 februárjában robbant ki a Postabank-válság nyílt szakasza. 1997. február 28-án országszerte futótűzként terjedt el a hír, miszerint a Postabank napokon belül csődbe juthat. A pánik egy vidéki városból indult: egy egri biztosítótársaság (ÁB-Aegon) helyi tisztviselője egy belső körlevélben figyelmeztetett a Postabank bedőlésére – ezt a rémhírt bár hivatalosan később cáfolták, addigra megállíthatatlanul terjedt. Az ijedt betétesek tömegesen rohanták meg a bankfiókokat és még a postahivatalokat is; sok helyen hosszú sorok alakultak ki, éjszakába nyúló várakozással. A bankpánik néhány nap alatt országos méretűvé vált. Két hónap leforgása alatt a betétesek a Postabank forrásainak mintegy egyhatodát – hozzávetőleg 25–40 milliárd forintot – kivették a bankból. (Egyes források ennél is nagyobb, ~70 milliárdos összegű tőkekivonást említenek a pánik napjaiban.) A Postabank csak úgy tudta kielégíteni a készpénzigényeket, hogy kénytelen volt eladni legértékesebb likvid eszközeit, ami tovább rontotta amúgy is sérülékeny pénzügyi pozícióját.
A betétkivonási roham miatt Princz Gábor rendkívüli kormányzati segítséget kért. A Horn-kormány pénzügyminisztere, Medgyessy Péter intézkedési tervet készíttetett a bank stabilizálására. Időközben azonban 1998 tavaszán kormányváltás történt: az új Orbán-kormány azonnali vizsgálatot rendelt el a Postabank ügyében. A Kormányzati Ellenőrzési Hivatal (Kehi) átvilágította a Postabank helyzetét és az előző kormány felelősségét, és súlyos hiányosságokat tárt fel. Sepsey Tamás, a Kehi akkori elnöke által jegyzett jelentés rámutatott, hogy a banknál 1994 óta halmozódó veszteségekért nemcsak a bank vezetése, hanem az állami felügyelet (ÁPTF) mulasztásai és a kormányzati tétlenség is felelőssé tehetők. Kiderült például, hogy a felügyelet a pánik után sem rendelt ki azonnal felügyelőbiztost a bank élére, és a pénzügyminiszter többszöri sürgetése ellenére csak egy évvel később – 1998 áprilisában, a kormányváltás idején – értesítette a miniszterelnököt a Postabank valódi, válságos helyzetéről.
A Postabank tulajdonosi struktúrája a krízis nyomán teljesen átalakult. 1998 augusztusában Princz Gábort leváltották az elnök-vezérigazgatói posztról, és a bank fokozatosan állami irányítás alá került. A konszolidáció több lépésben ment végbe: 1998 áprilisában már végrehajtottak egy 18 milliárd forintos tőkeemelést az állam részéről, majd 1998 végén – az év utolsó napjaiban – egy egyösszegű feltőkésítésre került sor mintegy 152 milliárd forint értékben. E hatalmas összegű állami segítségnek köszönhetően a Postabank megmenekült az azonnali összeomlástól, de gyakorlatilag teljes egészében az állam tulajdonába került. A korábban sikeresnek hitt bankról kiderült, hogy ~150 milliárd forintos kumulált veszteséget halmozott fel a háttérben, amit most közpénzből kellett pótolni. A konszolidációs folyamat során kihullottak a csontvázak a szekrényből: fény derült a szabálytalan könyvelési gyakorlatokra, a VIP-hitelekre és számos rossz befektetésre. A magyar állam a bank könyvvizsgálójával szemben is lépett: pert indított az Arthur Andersen ellen a keletkezett veszteség megtérítésére, ami a nemzetközi auditor cég hazai leányvállalatának összeomlásához vezetett. A Postabank konszolidációja végül összesen 150–220 milliárd forint közötti közpénzt emésztett fel, a különböző források módszertanától függően. (A teljes állami ráfordítás felső becslése ~220 milliárd Ft, szemben az utólag a bankért kapott privatizációs bevétellel – lásd alább –, így nagyságrendileg 110 milliárd forint nettó veszteség érte az adófizetőket.) Az Állami Számvevőszék 1999-es jelentése megállapította, hogy a kormány konszolidációs döntése megalapozott volt, és a bankba pumpált tőke nagysága valós veszteségek fedezéséhez kellett. Ugyanakkor politikai viták övezték a folyamatot: egyes vélemények szerint az Orbán-kormány túltőkésítette a bankot, míg mások a korábbi kormány felelősségét és a felügyelet kudarcát hangsúlyozták.
Privatizáció és beolvadás egy nagybankba (2000–2004)
A Postabank állami konszolidációja után néhány évig stabilizációs fázis következett. Új vezetők irányítása alatt (1998-tól Madarász László, 2002-től Király Júlia) igyekeztek megtisztítani a bankot a rossz hitelektől és átláthatóvá tenni a működést. A magyar bankrendszer időközben többségében magánosításra került: a 90-es évek végére a legtöbb állami bankot privatizálták, a Postabank azonban – az FHB Bankkal egyetemben – utolsóként maradt állami kézben egészen a 2000-es évek elejéig. Végül 2003-ban a kormány kiírta a Postabank privatizációs pályázatát, amelyet az Erste Bank Hungary (az osztrák Erste csoport leánybankja) nyert meg. 2003 végén az Erste 400 millió euró (kb. 110 milliárd forint) vételárért megvásárolta a Postabank 99,97%-os részvénycsomagját az államtól. A Fővárosi Cégbíróság 2004. augusztus 31-én bejegyezte a Postabank beolvadását az Erste Bank Hungary Rt.-be, ezzel a Postabank jogilag megszűnt mint önálló entitás. Több mint másfél évtizedes, sikerekben és botrányokban egyaránt bővelkedő története ezzel lezárult. (Megjegyzés: a köztudatban néha felmerülő tévhittel szemben nem az OTP Bank nyelte el a Postabankot, hanem az Erste; az OTP korábban nemzetközi terjeszkedés keretében más bankokat vásárolt fel, de a Postabankot nem.)
A privatizáció után az új tulajdonos beolvasztotta a Postabank hálózatát és ügyfélállományát. Az egyesülés levezénylésében kulcsszerepet játszott Király Júlia, aki 2002-től a Postabank elnökeként felügyelte a tranzakciót. A Postabank értékpapír- és befektetési üzletágainak integrálása is lezajlott, az ügyfelek zökkenőmentesen átkerültek az Erste rendszerébe. A bank utolsó, állami tulajdonban töltött éveiben a szabályozói környezet is átalakult: 1999 végén döntés született egy egységes pénzügyi felügyeleti szerv (PSZÁF) létrehozásáról, ami 2000-ben meg is kezdte működését. Ez a lépés részben a Postabank-ügy tanulságaira is válasz volt, hiszen a korábbi széttagolt felügyeleti struktúrát (bankfelügyelet, tőkepiaci felügyelet, biztosítói felügyelet külön) egyesítették, hogy erősebb és egységesebb ellenőrzést gyakoroljanak a pénzügyi intézmények felett.
Utóélet és tanulságok a pénzügyi rendszer számára
A Postabank botránya hosszú jogi utóéletet generált. 1999-ben indult meg a büntetőeljárás Princz Gábor és hat vezetőtársa ellen, 36,1 milliárd forintos különösen nagy vagyoni hátrányt okozó hűtlen kezelés vádjával. A per rendkívüli módon elhúzódott: az elsőfokú bíróság 2006-ban bizonyítottság hiányában felmentette a vádlottakat, mondván nehezen definiálható a hibás üzletpolitika fogalma. A közvélemény számára is megdöbbentő módon a másodfokú ítélet is csupán hanyag kezelés vétségében mondta ki Princz bűnösségét, és mindössze 3,6 millió forint pénzbüntetés megfizetésére kötelezte – ezt a Legfelsőbb Bíróság 2009-ben jogerőre emelte. Így Princz végül komolyabb személyes következmények nélkül úszta meg a pénzügyi botrányt, ami sokak szerint rámutatott a magyar igazságszolgáltatás korabeli gyengeségeire a gazdasági bűncselekmények terén.
A Postabank története összességében a magyar pénzügyi rendszer egyik emblematikus tanulságtörténete, sokszor emlegetik a rendszerváltás „sajátos állatorvosi lovaként”, amelyen szinte minden lehetséges hiba megmutatkozott. Az alábbiakban néhány kulcsfontosságú tanulságot foglalunk össze:
-
Bankfelügyeleti és szabályozói felelősség: A Postabank-ügy rávilágított, hogy mennyire fontos az erős, proaktív pénzügyi felügyelet. Az ÁPTF késlekedése és mulasztásai hozzájárultak ahhoz, hogy a problémák évekig elfedve maradtak . A válság után a felügyeleti rendszert megerősítették (létrejött a PSZÁF), és szigorúbb tőkemegfelelési, prudenciális előírásokat vezettek be a hasonló helyzetek elkerülésére.
-
Tulajdonosi felelősség és vállalatirányítás: A Postabank példája megmutatta, milyen veszélyekkel jár, ha a tulajdonosok (jelen esetben az állam és a Posta) rövid távú haszonszerzés (osztalék kivét) miatt elhanyagolják a hosszú távú stabilitást szolgáló tőkeemeléseket . A belső ellenőrzés hiányosságai és a vezetői visszaélések (pl. VIP-hitelek) rámutattak a banki corporate governance fontosságára. Azóta a magyar bankrendszerben is nagyobb hangsúlyt kapott az átlátható irányítás és az etikus működés.
-
Politika és bankrendszer viszonya: A Postabank VIP-listája intő példa arra, hogyan fonódhat össze a politika és a banki szféra, és ez milyen torzító hatással lehet a döntéshozatalra. A bank pénzével gyakorlatilag politikai hálózatot finanszírozott, ami végső soron az adófizetőknek okozott kárt . A tanulság az, hogy szigorú összeférhetetlenségi és átláthatósági szabályokra van szükség, hogy a bankok ne válhassanak politikai patronázsrendszerek eszközévé.
-
Pénzügyi stabilitás és betétvédelem: A Postabank összeomlásának elkerülése azért is volt kulcsfontosságú, mert egy ekkora lakossági bank csődje megrendíthette volna a közbizalmat a teljes bankrendszerben. A magyar állam végül garantálta a betétesek pénzét a konszolidáció révén, így a lakossági ügyfelek közvetlen veszteség nélkül megúszták a válságot. Ez rámutatott a betétbiztosítás és a végső hitelezői (MNB/állam) funkció jelentőségére. Ugyanakkor a bankmentés jelentős közpénzbe került, ami felvetette a moral hazard problémáját: a jövőben elkerülendő, hogy a bankok kockázatos működésének cechjét az adófizetők fizessék meg. Az eset óta tudatosabb a bankfelügyelet abban, hogy időben beavatkozzon a bajba jutott pénzintézeteknél, és szabályozói oldalról igyekeztek a tulajdonosokat is felelőssé tenni a feltőkésítésben, ne csak az állam legyen ultima ratio.
Összegzésképpen, a Postabank bukása a magyar pénzügyi szektor számára olyan tanulságokkal szolgált, amelyek hosszú távon meghatározták a szabályozás és az állami szerepvállalás irányát. Az eset hatására megnőtt az igény az átlátható banki működésre, a felelős vállalatirányításra és a pártpolitikától mentes pénzügyi döntéshozatalra. A Postabank története ma már történelem, de üzenete – “ilyen hibákat még egyszer nem szabad elkövetni” – a mai napig érvényes a magyar bankrendszer szereplői számára.
Források: A fenti összefoglaló hiteles sajtóhírek, elemzések és hivatalos jelentések alapján készült. Például a 24.hu, Index, Origo cikkei, a Magyar Nemzeti Bank és az Állami Számvevőszék jelentései, valamint a Wikipédián is összegzett adatok szolgáltak alapul. E források egybehangzóan megerősítik a fenti tényeket és adatokat, biztosítva az áttekintés megbízhatóságát. A Postabank-sztorit sokszor említik negatív példaként – de egyben tanulságos mérföldkőként – a magyar gazdaságtörténet legújabb fejezeteiben.
