Az érzelmek és a figyelmi fókusz kapcsolatával foglalkozó kutatások nem újak a pszichológiában: már az 1950-es években is megjelent az az elképzelés, hogy az erős érzelmi arousal (szorongás, indulat, lámpaláz) szűkíti a figyelmet és csökkenti az úgynevezett „cue-utilizációt” (Easterbrook, 1959). Ez a nézet erősen támaszkodott a korábbi, még az 1900-as évek első feléből származó elméletekre, amelyek az arousal (vagy „Drive”) fogalmát állították középpontba, és azt feltételezték, hogy a túl magas motivációs szint – gyakran szorongásként leírva – károsan hathat a teljesítményre (Yerkes & Dodson, 1908). E megközelítésekben az „érzelem” kifejezetten negatív töltetű jelenségként jelent meg, az érzelmi állapotot (vagy arousalt) pedig inkább zavaró tényezőnek tekintették semmint előnynek.
A pozitív és a negatív érzelmek elkülönülése
Az utóbbi évtizedek egyik jelentős előrelépése az volt, hogy a pszichológusok kezdtek különbséget tenni a pozitív és a negatív érzelmi állapotok között. Egyre erősebb bizonyítékok gyűltek fel amellett, hogy a pozitív érzelmek – például az öröm, a jókedv, az elégedettség – nem egyszerűen a magas arousal egy formái, és nem is azonosak a motivációval, hanem sajátos, önálló „színezettel” rendelkező affektív folyamatok (Isen, 2004). Ez a szemléletváltás tette lehetővé, hogy a pozitív érzelemhatásokat ne csupán a „túl magas arousal” zavaró tényezőjének tekintsük, hanem olyan tényezőnek, amely akár elő is mozdíthatja a kreativitást, a társas készségeket és a gondolkodás rugalmasságát (Isen, 2000).
Történeti kontextusban nézve azonban jól látszik, hogyan keveredtek össze ezek a fogalmak: sokáig az „emocionális állapot” egyet jelentett a negatív értelemben vett arousallal, amely leszűkíti a figyelmet, és gátolja a teljesítményt (Easterbrook, 1959). Mára elkülönült a fogalmi keret, és megjelent az a gondolat, hogy a negatív és a pozitív érzelmi állapotok eltérően hatnak a figyelem fókuszára. A negatív affektus (például szorongás vagy kudarcélmény) inkább szűkíti a figyelmi sávot, míg a pozitív affektus (sikerélmény, jókedv) kiszélesítheti vagy legalábbis rugalmasabbá teheti azt (Derryberry, 1993).
Negatív érzelmek és szűkülő fókusz
Az egyik klasszikus feltevés szerint a szorongás, stressz vagy egyéb negatív affektus leszűkíti a figyelmet, mert a személynek „kevesebb erőforrása” marad a másodlagos ingerek feldolgozására (Easterbrook, 1959). Ez azt eredményezi, hogy a legfontosabbnak tűnő vagy „high-value” ingerekre koncentrál, de közben a perifériális (ám esetleg hasznos) információkat könnyebben elvét. Derryberry (1993) például azt mutatta ki, hogy ha a résztvevők negatív visszajelzést (kudarcélményt) kapnak, akkor hajlamosabbak csak a fő feladatot figyelni, miközben a körülötte lévő „kevésbé lényeges” ingerekből alig észlelnek valamit. Ráadásul a „fókuszáltabb figyelem” nem javítja a legfontosabb feladatra fordított teljesítményt sem, mert nem koncentráltabb munkáról van szó, hanem inkább arról, hogy a stressz miatt a kiegészítő ingerek, lehetőségek észlelése romlik.
Pozitív érzelmek és a tágabb figyelmi tér
Ezzel szemben – és ez a szemlélet az 1970-es évektől kezdett igazán tért hódítani – a pozitív affektus nemhogy nem szűkíti a figyelmet, hanem sok esetben lehetővé teszi a tágabb percepciót, anélkül hogy a fókuszált információfeldolgozás feltétlenül romlana (Isen, 1970; Isen, 1990). A legismertebb példák között találjuk Isen (1970) egyik vizsgálatát, ahol a kísérleti személyeknek egy váratlan helyzetre vonatkozó kérdésekre kellett válaszolniuk: pozitív hangulatban több, a helyszínen történt kisebb eseményre is emlékeztek, míg a kudarcélményt kapott személyek kevésbé voltak képesek felidézni a részleteket. Emellett azonban a pozitív affektusban lévők nemhogy nem hibáztak többet a fő feladatban, hanem legalább olyan jól teljesítettek, mint a semleges csoport – tehát a „bővülés” itt nem ment a fókusz rovására.
Derryberry (1993) hasonló eredményekről számolt be: amikor a résztvevők sikerről kaptak visszajelzést, akkor a másodlagos, kevésbé fontosnak titulált ingereket is képesek voltak feldolgozni, anélkül hogy ez rontotta volna a főbb célokra fordított figyelmüket. Ezt a jelenséget gyakran úgy írják le, hogy a pozitív hangulat szélesíti a figyelmet, de nem hígítja fel az erőforrásokat. Azaz a személy egyszerre képes több információt befogadni és közben megtartani a leglényegesebb célokat is.
A „globális” és „lokális” feldolgozás kérdése
Az utóbbi években a vizuális észlelést kutatók gyakran alkalmazták a Navon-féle (1977), illetve a Kimchi és Palmer (1982) által kidolgozott módszert, ahol a résztvevőknek olyan ingert mutatnak, amely egy nagyméretű alakzatból összeálló kisméretű elemeket tartalmaz (például egy nagy F betű, amelyet sok kicsi L betű formál ki). Az ilyen feladatokkal azt mérték, hogy az emberek először a nagy alakzatot (globális szint) vagy a kis részeket (lokális szint) észlelik. Több kutatás is arra utalt, hogy a pozitív affektus a „globális” feldolgozást támogatja. Ebből néhány szerző arra következtetett, hogy a jó hangulatban lévő személyek csak tág látásmódot tudnak alkalmazni, és nehezebben váltanak át a részletes, lokális feldolgozásra (Gasper & Clore, 2002).
A kép azonban árnyaltabb. Baumann és Kuhl (2005) rávilágított arra, hogy a pozitív hangulatú személyek egy problémamegoldási feladatban – ha valóban szükséges – át tudnak váltani a „szűkebb fókuszra”, és jól teljesítenek. A kísérletükben a résztvevőknek egyaránt kellett globális és lokális dimenziókat is figyelembe venni a helyes válaszhoz, és a jó hangulatú csoport ezt sikerrel meg is tette. Ez összhangban van Derryberry (1993) eredményeivel, amelyeket úgy lehet összegezni, hogy a pozitív affektus ugyan lehetővé teszi a szélesebb fókuszt, de nem gátolja a fontos részletek feldolgozását. Vagyis a pozitív érzelem nem „csak” tágítja a figyelmet, hanem rugalmasságot biztosít, és a helyzet igényeihez mérten lehetővé teszi a váltást a tágabb és a szűkebb feldolgozás között (Isen, 2000).
Érdekes módon a Gasper és Clore (2002) által végzett kísérletek egyikében a kontrollcsoport és a pozitív hangulatú csoport közt nem mindig mutatkozott különbség, viszont a negatív hangulat egyértelműen szűkebb fókuszt hozott létre. A szerzők ugyan megemlítik, hogy ez ellentmond annak a sokszor hangoztatott elképzelésnek, miszerint a negatív hangulat „alaposabb” feldolgozást eredményezne (vagyis jobban figyelne a részletekre). Ehelyett úgy tűnik, hogy a negatív hangulat leszűkíti a figyelmi repertoárt, míg a pozitív hangulat semleges és kontrollfeltételekhez képest tágabb vagy épp rugalmasabb lehet. A szerzők néhol viszont fenntartják azt a klasszikus elméleti sztereotípiát, hogy a pozitív affektus „felszínesebb” feldolgozást eredményez. Ez ellentmondani látszik néhány újabb kísérleti bizonyítéknak, ahol kiderül, hogy a pozitív affektus nem feltétlenül jár kevesebb erőfeszítéssel, hanem képes szélesíteni és/vagy rugalmasan alakítani a figyelmet (Baumann & Kuhl, 2005; Derryberry, 1993).
„Broaden-and-build”: a Fredrickson-féle megközelítés
A pozitív érzelem és a figyelem kiterjesztésének elméletét Fredrickson (1998) tovább bővítette: a „broaden and build” modell szerint a pozitív érzelmek nemcsak a percepció tágítását érik el, hanem hozzájárulnak ahhoz is, hogy az egyén hosszabb távon „építse” készségeit, tudását, erőforrásait. Ha valaki jó hangulatban van, nem csak a közvetlenül észlelhető információknak szentel nagyobb figyelmet, hanem tágabb kontextusokat is beemel, kapcsolatot épít a helyzet különböző elemei között. Ez a folyamat Fredrickson és Branigan (2005) szerint akár „felfelé ívelő spirált” is létrehozhat, mert a pozitív érzelmek révén megnő a kreativitás, az új ötletek befogadásának képessége, és a személy olyan erőforrásokra tesz szert, amelyek hosszabb távon is javíthatják a döntési és problémamegoldási képességeit.
A fenti modellekkel jól összeegyeztethető az a felfogás, hogy a pozitív affektus hatására a gondolkodás és az észlelés rugalmasabbá válik, de nem kötelezően „felszínes”. Valóban látható, hogy a jó hangulatú emberek – legalábbis bizonyos határokon belül – inkább hajlamosak több információt és kontextuális tényezőt egyszerre figyelembe venni, továbbá szükség esetén át tudnak állni egy szűkebb, részletorientált feldolgozásra.
Ellenvetések és gyakori félreértések
Sok elmélet és tankönyv továbbra is hajlamos azt állítani, hogy a pozitív hangulat „csak” heurisztikus, gyors, felszínes stratégiákat erősít, míg a negatív hangulat „mélyebb” analitikus feldolgozást biztosít (lásd a kiterjedt vitát Gasper & Clore, 2002). Ez a kép valójában számos ellentmondást szül. Derryberry (1993) például azt mutatta ki, hogy a negatív hangulatú alanyok ugyan leszűkíthették a fókuszt (elsősorban a legértékesebbnek gondolt cél felé irányítva a figyelmet), de ez a teljesítményük általános javulásához nem vezetett. A kudarcélmény vagy stressz nem tette őket hatékonyabbá a „fő feladatban”, csak a perifériális információk feldolgozását rontotta. Ezzel szemben a pozitív hangulatű csoport a környezetében lévő kisebb jelentőségű ingereket is észlelte, és közben a fő célban sem estek vissza.
A pozitív affektus tehát nem szükségszerűen jár gyorsabb vagy „lustább” gondolkodással: a bizonyítékok egyre inkább amellett szólnak, hogy a jó hangulat növeli a kognitív rugalmasságot, és nem csökkenti a kritikus részletfeldolgozást, ha arra éppen szükség van. A figyelem szélesebb kiterjedése nem jelent feltétlen szóródást; sok helyzetben éppen jobb problémaérzékenységgel, kreatívabb ötleteléssel és hatékonyabb integratív gondolkodással jár együtt. Persze a „pozitív érzelmek” sem homogén kategóriák: jelentős különbségek vannak a derűs, nyugodt öröm és a túl magas arousal-szintű lelkesedés vagy izgatottság között. A kutatások többsége egyébként nem extrém erős örömállapotokról szól, hanem inkább enyhe vagy mérsékelt pozitív affektusról (Isen & Daubman, 1984; Isen, Daubman & Nowicki, 1987).
Összegzés
Az érzelmek és a figyelmi fókusz kapcsolatát vizsgáló modern kutatások fő tanulsága, hogy a negatív affektus gyakran leszűkíti a figyelmet, a pozitív affektus pedig – a korábbi közkeletű félreértésekkel ellentétben – nem feltétlenül vezet felszínesebb feldolgozáshoz. Éppen ellenkezőleg, sok esetben a jó hangulat bővebb és rugalmasabb információfeldolgozási módot segít elő, amely lehetővé teszi a szélesebb körű figyelmet, de nem jár a fontos ingerek figyelmen kívül hagyásával. Az egyik legfontosabb példa erre Baumann és Kuhl (2005) kísérlete, ahol a pozitív hangulatú személyek gond nélkül tudtak váltani a globális és a lokális nézőpont között, ha a feladat azt kívánta. Derryberry (1993) szintén arra mutatott rá, hogy a negatív visszajelzés (kudarc vagy stressz) nem feltétlenül növeli a „mélyebb” koncentrációt, hanem inkább korlátozza a mellékes, de adott esetben fontos információk észlelését.
Összekötve Fredrickson (1998, 2005) „broaden and build” elméletével, ez a rugalmasság hozzájárulhat ahhoz, hogy az emberek hosszabb távon is többet tanuljanak a környezetükből, felhalmozzák a kognitív erőforrásokat, és így javítsák az innovatív és stratégiai gondolkodás esélyeit. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy a pozitív hangulat mindig előnyös: függ a feladat jellegétől, a hangulat erősségétől és attól, hogy mennyire van szükség részletorientált, aprólékos figyelemre. Mindazonáltal a legújabb kutatások (Gasper & Clore, 2002; Baumann & Kuhl, 2005; Derryberry, 1993; Fredrickson & Branigan, 2005) azt sugallják, hogy a pozitív és negatív érzelmek hatása a figyelemre és a döntéshozatalra sokkal inkább a rugalmasság–szűkösség tengelyen helyezhető el, semmint a „felszínes–mély” dichotómián.
Ezeknek a felismeréseknek nemcsak alapkutatási, hanem gyakorlati jelentősége is van. A munkapszichológiától a fogyasztói magatartásig (pl. hirdetés, terméktervezés) terjedhet azoknak a területeknek a sora, ahol releváns lehet, hogy a pozitív érzelmi állapot miként segíti a problémafeltárást, a helyzetkép tágabb észlelését és az új lehetőségek felismerését. A negatív érzelmek ugyanakkor a „túlélés” szempontjából szolgálhatnak hasznos célt, hiszen leszűkítik a fókuszt, ám a modern, komplex problémákat igénylő feladatokban ez sokszor a lényeges mellékes információk figyelmen kívül hagyásához vezethet. A kutatások további iránya annak feltérképezése, hogy mikor jár valós előnnyel a fókuszszűkítés (például akut veszélyhelyzetben), illetve hogyan fejleszthetjük a kognitív rugalmasságot oly módon, hogy a pozitív hangulat előnyeit hatékonyan kiaknázzuk.