Miért nem jó a blogunk?

Miért a „Ki vagyok én?” az első kérdés. Azért kezdem ezzel a kérdéssel, mert a legtöbb blog és a legtöbb vállalkozói kommunikáció nem „rossz”, hanem szétesett. Nem a szerző tehetségével van baj, hanem azzal, hogy nincs kijelölve az a pont, ahonnan az üzenet elindul, és amihez vissza lehet térni, amikor elágazik a gondolat. Ilyenkor történik az, hogy valaki jó szándékkal ír, okos dolgokat mond, mégis olyan, mintha a szöveg szétfolyna: hol motivációs, hol szakmai, hol személyes kitárulkozás, hol akciós kiírás, és az olvasó nem tudja, mire számítson. A piac pedig nem szeret bizonytalanságban lenni. Nem azért, mert az emberek gonoszak vagy türelmetlenek, hanem mert figyelemhiányos a környezet: rengeteg ingerből, sok alternatívából kell választaniuk, és a választásnál a kiszámíthatóság bizalommá alakul. A „Ki vagyok én?” ebben az értelmezésben nem önfényezés, és nem is az ego építése. Inkább egy szerkesztési döntés: ha te nem tudod megmondani, ki beszél és milyen nézőpontból, akkor az olvasó sem fogja összerakni helyetted. A személyes márka számomra nem logó, nem szín, nem „rólam” oldal. Sokkal prózaibb: egy döntési szűrő. Meghatározza, miről beszélsz, mit hagysz ki, milyen nyelvet használsz, és milyen problémákhoz kapcsolod a tudásodat. Amikor ez a szűrő nincs, a kommunikáció általában két szélsőség között csapong: vagy túl általános lesz („mindenkinek segítek”), vagy túl szűk és öncélú („nézzétek, milyen menő vagyok”). A jó blog és a jó üzlet nem ettől lesz jobb, hanem attól, hogy következetesen ugyanabból a gondolkodási pozícióból ad választ valódi piaci helyzetekre. Ha ezt megérted, akkor a „Ki vagyok én?” nem filozófiai kérdés marad, hanem napi eszköz: minden poszt, minden videó, minden ajánlat könnyebben eldől, mert van mihez mérned.

A személyes márka mint szerkesztési elv

Ha vállalkozó vagy, akkor a kommunikációd nem dísz a céged tetején, hanem működési rész: ügyfeleket szűr, munkatársakat vonz vagy taszít, és előkészíti az árazási mozgásteredet. A személyes márka ezért nálam nem „branding hangulat”, hanem szerkesztési elv: szabályrendszer, amitől érthető maradsz. Ennek a lényege, hogy nem egy örök definíciót kell most megfogalmaznod, hanem egy használható, kimondható mondatpárt. Olyat, amit nem prezentációban tudsz előadni, hanem kávé mellett is ki tudsz mondani természetesen. A gyakorlatban én azt kérem az ügyfeleimtől, hogy írjanak le két mondatot: (1) Ki vagyok? (2) Kinek miben tudok segíteni, úgy, ahogy más nem? Ez nem marketinges szövegírói feladat, hanem vezetői döntés. Azért, mert ezzel vállalod, hogy mi vagy, és azt is, hogy mi nem vagy. A második elem az úgynevezett „emlékezetkártya”: néhány rövid állítás saját magadról, amiből később a hangnem, a témaválasztás és a határok is következnek. Ha ezt komolyan veszed, a kommunikációs döntéseid nagy része tényleg könnyebb lesz: kevesebbet vacillálsz témán, ritkábban csúszol át önigazolásba, és gyorsabban veszed észre, ha valami csak zajt termel. A cél nem az, hogy „összetett legyél”, hanem hogy választható legyél. A választás pedig mindig egyszerűsítés is.

• Használható mondatpár: „Ki vagyok, és kinek miben segítek, milyen nézőpontból?”
• Emlékezetkártya: mi motivál, mi az erősségem, milyen hibát nem követek el többé, és mi az a két téma, amiben nem kötök kompromisszumot.
• Határmondat: „Ezzel foglalkozom, ezzel nem” – hogy legyen szűrőd a felkérésekre és a posztötletekre is.

Tegyük fel, hogy valaki kommunikációval és láthatósággal foglalkozik. A mondatpár lehet ilyen egyszerű: „Kommunikációs szakember vagyok. Abban segítek vállalkozóknak és szakértőknek, hogy a tudásukból érthető, közölhető üzenet legyen, amire a piac reagál.” Semmi „nagy” dolog nincs benne, mégis kijelöl egy nézőpontot. Innentől már könnyebb eldönteni, miről érdemes írni: szerkesztésről, címdöntésekről, hírértékről, üzenetstruktúráról, csatornaszerepekről, visszajelzés-kezelésről. És könnyebb eldönteni azt is, miről nem: például nem az a poszt, hogy „ma ilyen kedvem van”, ha a cél a szakértői bizalom építése. A személyes márka így lesz józan, a blog pedig így lesz követhető termék, nem véletlenek sorozata. Innen tudok átkötni a következő lépésre: kell egy szerkesztői váz, ami minden cikket egyben tart.

A HÍR-szabály: KI–MIT–MIÉRT–HOL–MIKOR–HOGYAN

Ha egyetlen keretet kéne választanom vállalkozói blogíráshoz, akkor az újságírásból átemelt HÍR-kérdéssort vinném magammal. Nem mert újságírónak kell lenned, hanem mert ez fegyelmez. A blog nem napló, hanem szerkesztett figyelem, és a figyelem pénzben mérhető erőforrás: vagy időt kapsz, vagy semmit. A HÍR-szabály abban segít, hogy írás előtt tisztázd az alapokat, és ne a szöveg közben próbálj „kitalálni egy irányt”. A sorrend is fontos: először a KI (te ki vagy, a közönséged ki), utána a MIT (miről szól ez a darab, mi lesz belőle az olvasónak), majd a MIÉRT (miért most, miért neki fontos), aztán a HOL (mely csatornákon találkozik vele, és mi a szerepe a blognak, hírlevélnek, social kivonatnak), majd a MIKOR (időzítés: szezon, hét, napszak), végül a HOGYAN (formátum, terjedelem, CTA, szerkezet). A legpraktikusabb módszer: mielőtt leülsz írni, csinálsz egy 6 soros elő-briefet, ahol minden kérdésre egy mondat a válasz. Ha ezt megírtad, a cikk már félig kész, mert a váz úgy tartja, hogy közben nem kell újra és újra elbizonytalanodnod. Ráadásul a brief nemcsak a szövegnek jó, hanem a terítésnek is: a „HOL” és a „MIKOR” eleve benne van, így nem utólag kapkodsz, hogy „hova is tegyem ki”. Dajka Gábor tapasztalata szerint a vállalkozók ott csúsznak el leggyakrabban, hogy a „KI” és a „MIÉRT” nincs tisztázva. Ilyenkor elkezdenek írni, majd 20 perc után rájönnek, hogy nem is tudják, kinek szól, és ezért jön a klasszikus mondat: „inkább nem teszem ki, mert béna”. Nem béna, csak nincs elő-brief.

Ez a táblázat nem „adminisztráció”, hanem önvédelem: megóv a mellébeszéléstől, és megóv attól is, hogy minden posztod más hangon, más célra készüljön. És ha a HÍR-kártyád megvan, akkor jöhet a következő kérdés: mitől lesz egy poszt valóban érdekes, nem csak „helyes”?

Hírérték és relevancia: mitől nem lesz „jó szándékú, de unalmas” a blogod

Az internet tele van korrekt tartalommal, amit mégsem olvas el senki. Ennek nem az az oka, hogy az emberek buták, hanem az, hogy a közönség nem tud mindenre figyelni. A blog ezért nem „tudáskiöntés”, hanem szerkesztett döntés arról, mit emelsz előre, mit hagysz későbbre, és milyen szögből állítod be. A hírérték logikája pont ezért használható vállalkozóként is: arra tanít, hogy a mondandódnak legyen oka, tétje és időzítése. Négy egyszerű kérdést érdemes feltenni minden poszt előtt: mi benne az újdonság (nem feltétlenül világújdonság, elég, ha az olvasódnak új), mi benne a relevancia (miért neki fontos), mi benne a közelség (melyik tipikus élethelyzethez kapcsolódik), és mi benne a haszon (mivel lesz könnyebb, gyorsabb vagy biztosabb). A legtöbb vállalkozói poszt ott bukik el, hogy a haszon nincs kimondva. Schizofrén módon feltételezi, hogy az olvasó majd „leveszi”, miért jó neki, miközben a figyelme már máshol van. Ha egy posztod bevezetője nem tudja 5–8 sorban elmondani, milyen problémát old és miért most, akkor a szöveg további része hiába korrekt. Itt jön be a személyes márka mint szűrő: ha tudod, ki vagy és kinek segítesz, akkor sokkal könnyebb olyan témát választani, ami ütközik a valóság falának. Például nem az lesz a poszt címe, hogy „Gondolatok a kommunikációról”, hanem az, hogy „Miért nem tudod 2 mondatban elmondani, mit csinálsz – és hogyan javítsd ki 30 perc alatt”. Ez nem trükk, hanem tisztelet: segítesz az olvasónak dönteni, hogy most belefér-e az életébe. A vállalkozói kommunikációban a „túl széles” és a „túl belsős” egyformán veszélyes. Az első elmosódik, a második bezár. A hírérték olyan középút, ami nem engedi el a szakmaiságot, de nem is hagyja, hogy öncélúvá válj. És ez azért üzletileg használható, mert a bizalom nem hangulatra épül, hanem arra, hogy újra és újra azt adod, amit ígérsz: értelmezést, rendszert, választ. Innen pedig logikusan jutunk el oda, hogy mi akadályoz meg a legtöbbször: a félelem és a tökéletesség kényszere.

Félelem és tökéletesség: a legkisebb működő bejegyzés

„Mi van, ha béna lesz?” „Mi van, ha senkit sem érdekel?” „Mi van, ha mások jobban írják?” Ezeket a mondatokat nem kell dramatizálni, mert teljesen hétköznapiak. A gond ott kezdődik, amikor emiatt semmi nem készül el, és a semmi visszaigazolja a félelmet: „látod, tényleg nem megy”. Én ezt üzleti oldalról nézem: ha a kommunikációd nem termel visszajelzést, akkor adatod sincs, és adatok nélkül jobbára csak hangulat alapján döntesz. A tökéletesség kényszere gyakran nem igényesség, hanem védekezés. Védekezés attól, hogy kiderülhet: nem mindenki célcsoportod, és nem mindenki fog szeretni. Ez viszont normális. A megoldás ezért nem az, hogy „légy bátor”, hanem az, hogy csökkented a feladat méretét, és előre megírod a szerkezetet. Én a Minimum Viable Post (legkisebb működő bejegyzés) elvet szeretem: nem eposzt írsz, hanem egy használható egységet. Az alap: (1) egy mondatban a probléma, (2) három pontban a megoldás, (3) egy rövid, hitelesítő rész (nem sztorizás kedvéért, hanem logikáért: hogyan jutottál erre), (4) egy tiszta CTA. A CTA itt nem „nyomulás”, hanem útmutatás: mi legyen a következő lépés, ha az olvasó komolyan veszi a témát. A másik nagy fékező tényező a súrlódás: túl sok eszköz, túl sok döntés, túl sok „majd egyszer”. Aki jól kommunikál, sokszor nem tehetségesebb, csak egyszerűbb a folyamata. A módszerem: sablon + minimális szerkesztői naptár + terítési csomag. Ha ezek készen vannak, akkor nem a motivációddal harcolsz, hanem a sorrenddel haladsz.

• Legkisebb működő bejegyzés (MVP) váz: probléma (1 mondat) → megoldás (3 pont) → rövid indoklás → CTA.
• Súrlódáscsökkentés: egyetlen sablon (bevezető–tárgyalás–CTA), előre megírt alcímekkel.
• Terítési minimum: blog + hírlevél + 2 rövid kivonat (nem több, de ezt tartsd).
• Mérés minimum: megállási jel (olvasnak-e), átkattintás, feliratkozás.

A legnagyobb önbecsapás, amikor valaki azt mondja: „majd akkor írok, ha lesz időm.” Nincs ilyen pillanat. A kommunikációt be kell építeni a működésbe, mint a számlázást vagy az ügyfélszolgálatot. Ez nem romantikus, viszont működik. És ha már működés: egy blog nem önmagában cél, hanem eszköz. Ideje kimondani a pénzügyi részét is.

Miért blogolsz? Cél, számok, monetizáció

Az egyik legártalmasabb félmondat, amit vállalkozóktól hallok: „nem pénzért blogolok.” Rendben, a pénz ritkán jó első motiváció. De üzleti rendszerben a pénz a működőképesség egyik visszajelzése. Ha értéket adsz, annak valahol meg kell jelennie megtérülésként: lehet közvetlen bevétel, lehet érdeklődő, lehet ajánlás, lehet partnerkapcsolat, lehet állásajánlat, lehet magasabb árazás mozgástere. A gond az, amikor ez nincs tisztázva, és a blog „projekt” marad: néha van, néha nincs, aztán jön a csalódás, hogy „nem hoz semmit”. A józanság ott kezdődik, hogy egy időtávban gondolkodsz (12–48 hónap), és kiválasztasz egy elsődleges célt. Lehet közvetett (szolgáltatás-lead, ajánlatkérés, bizalomépítés), lehet közvetlen (előfizetés, termék, képzés). A lényeg: legyen egy fő célod, és minden poszt valamilyen módon azt szolgálja. A második lépcső a „józan matematika”: nem pénzügyi zsonglőrködés, hanem távolságmérés. Ha például a blogon keresztül szeretnél havi X bevételt, akkor vissza kell bontanod: mennyi érdeklődő kell, ahhoz mennyi feliratkozó, ahhoz mennyi látogatás, ahhoz mennyi tartalom és terítés. Ez az a pont, ahol a legtöbb illúzió elvérzik, és ez jó. Mert inkább most derüljön ki, hogy a cél és az erőforrás nincs arányban, minthogy fél év után dobd ki az egészet. A magyar piacon különösen fontos ez a józanság: sok szektor árérzékeny, magas a bizalmi küszöb, és az emberek sok „túlhúzott ígéretet” láttak már. Ezért a blogból ritkán lesz gyorsan direkt pénz, viszont kiváló eszköz arra, hogy a bizalmat építsd, és olyan ügyfeleket vonzz, akik nem csak ár alapján döntenek. Ha a célod a prémium pozíció, akkor a blog nem extra, hanem befektetés: a gondolkodásod láthatóvá tétele. És igen, ebben van felelősség is: amit leírsz, az rólad szól, és az írásaidból következtetnek a munkád minőségére.

Ha ezt a képet látod, könnyebb lesz eldönteni, mit várhatsz el reálisan, és mit nem. A következő kérdés pedig adja magát: ha már van célod, kiknek írsz pontosan? Mert „mindenki” nem célcsoport, hanem kifogás.

Kinek írsz? Buyer persona és problémamátrix

„Mindenkinek írok” – ezt én úgy fordítom le, hogy „nem akarok dönteni”. És döntés nélkül nincs pozíció. A buyer persona nem Excel-táblás játék, és nem demográfiai adatlap. A buyer persona a nyelv, a félelem, a vágy és az akadály leírása. Ha ezt jól csinálod, akkor nem csak azt tudod, ki az olvasód, hanem azt is, milyen mondatokra reagál, mitől zár be, és hol kér bizonyítékot. Dajka Gábor tapasztalata szerint a magyar KKV-k kommunikációja azért csúszik félre, mert a vállalkozó a saját fejében lévő problémákról beszél (mit szeretne a cégtől, hogyan érzi magát), miközben az ügyfél a saját fejében lévő döntési helyzetben él (kockázat, pénz, idő). A persona ezért nem rólad szól, hanem a másik ember valóságáról. A leggyorsabb út: három beszélgetés olyanokkal, akik célcsoportnak tűnnek. Nem piackutatási szakdolgozat kell, csak figyelem: milyen szavakat használ, mit nevez „drágának”, mitől fél, és mitől remél megkönnyebbülést. Ha ez megvan, jön a problémamátrix: bal oldalt felsorolod a visszatérő gondokat, felül pedig a lehetséges tartalomtípusokat. A metszéspontokból konkrét cikkötletek lesznek. Ez azért működik, mert nem „ihletből” írsz, hanem igényből. És itt jön vissza a HÍR-szabály: a „KI” és a „MIÉRT” hirtelen nem művészi kérdés, hanem egy valós emberi helyzet.

Tegyük fel, hogy a personád egy 34 éves szolgáltató vállalkozó, aki már dolgozik, de hullámzik a bevétele. Zavarja, hogy posztol, mégsem jön ajánlatkérés, és azt érzi, mindenki „hangosabb” nála. Ő nem motivációs idézetet kér, hanem szerkezetet: mit írjon, hogyan, milyen gyakran, és hogyan vezesse át az olvasót a következő lépésre. Ha így gondolkodsz, a témákkal nem lesz gondod. A gond legfeljebb az lesz, hogy túl sok jó ötleted van. Ilyenkor kell a következő fegyelem: hol és mikor teszed a közönség elé, hogy látszódjon is a munkád.

Hol és mikor kommunikálsz? Terítés, időzítés, újrahasznosítás

Egy blogposzt önmagában nem esemény. Eseménnyé a terítés teszi. A vállalkozók egy része úgy viselkedik, mintha a publikálás önmagában elég lenne, és innentől „a piac majd megtalálja”. Nem fogja. Nem azért, mert a piac igazságtalan, hanem mert a csatornák zsúfoltak. A kommunikáció mérnöki része az, hogy előre eldöntöd: a cikk hol jelenik meg teljes hosszában, hol jelenik meg kivonatként, és hol csak ízelítőként. Én három szerepet szoktam így elválasztani: a blog az otthon (a felület a tiéd, a struktúra a tiéd), a hírlevél a gerinc (kapcsolat, ami nem platformkegy), a közösségi felületek pedig külső terek (ott forgalmat és figyelmet szerzel, de nem a tiéd a pálya). Ha ezt elfogadod, akkor az újrahasznosítás nem „spórolás”, hanem rendszer: egy jó cikkből lesz 2–3 rövid kivonat, egy rövid videó, egy kérdésposzt, és egy hírlevél-összefoglaló. Nem kell mindenhova mindent kitenni, de kell egy következetes minimum. Az időzítésnél érdemes két lépcsőben gondolkodni: felvezetés és publikálás. A felvezetés kérdést tesz fel, a publikálás választ ad és CTA-t tartalmaz. Ez azért működik, mert nem rontasz rá az olvasóra egy hosszú linkkel, hanem előbb megteremted a relevanciát. A másik, amit sokan alábecsülnek: a csatornákon eltérő a formátum tolerancia. Ami blogon természetes (1500–2500 szó), az socialon túl hosszú. Ezért a HOGYAN nem csak az írásra vonatkozik, hanem arra is, hogy miként bontod ki. A mérésnél pedig ne fulladj bele a számokba: hetente három jel bőven elég. Megállnak-e olvasni (komment, válasz, mentés), átkattintanak-e, és feliratkoznak-e. Ha ezek nőnek, akkor jó úton vagy. Ha nem, akkor nem „a platform a hibás” első körben, hanem vagy a KI nem elég pontos, vagy a haszon nincs kimondva.

• Terítési minimum egy poszthoz: teljes cikk a blogon + kivonat hírlevélben + 2 rövid részlet socialra.
• Felvezetés kérdéssel: „Miért nem tudod 2 mondatban megfogalmazni, mit adsz el?”
• Publikálás válasszal: „Itt a szerkezet, és a végén egy egyszerű következő lépés.”

Mindez még mindig csak a láthatóság része. A valódi hosszú távú erő ott kezdődik, amikor az olvasó nem csak fogyaszt, hanem kapcsolódik. Ez a közösségépítés – nem követőszámként, hanem kapcsolatként.

Közösségépítés: kapcsolatok, visszajelzés, határok

A márka tartós ereje nem a megtekintésekben van, hanem a kapcsolatokban. A blog akkor nő túl önmagán, amikor a figyelem visszajelzéssé válik: válaszolnak, kérdeznek, vitatkoznak, és később ajánlanak. Ezt nem lehet erőszakkal csinálni, de lehet tudatosan ösztönözni. A legegyszerűbb: legyenek visszatérő elemek. Például heti egy kérdés, havi egy téma, negyedévente egy összefoglaló. Ettől a közönség tudja, mire számíthat, te pedig nem minden héten nulláról építkezel. A másik: nyisd meg a csatornát a válaszra. Ne csak kommentet várj, hanem kérj konkrét visszajelzést: „Mi volt hasznos? Mi hiányzott? Mit csináljak legközelebb másként?” Ez a három kérdés többet ér bármilyen kurzusnál, mert a saját piacod reagál. A harmadik a határhúzás. A trollok kezelése nem erkölcsi kérdés, hanem működési kérdés. A házirend segít: meddig beszélgetsz, mikor zárod le, és mikor tiltod. Nem kell mindenkinek megfelelni, sőt: aki mindenkinek megfelel, hamar általános lesz. A közösségépítésben az etika is előjön. A személyes márka könnyen átcsúszhat szerepjátékba, ha valaki állandóan „jobbnak” akar látszani. Én ezzel nem értek egyet. A bizalom nem attól épül, hogy tökéletesnek mutatod magad, hanem attól, hogy következetes vagy és érthető. A hibákat is lehet vállalni, csak ne úgy, mint önsajnálat. Úgy, mint tanulság: mit rontottál el, mit tanultál belőle, és hogyan építed be a működésbe. A legnagyobb stratégiai hiba pedig az, ha mindezt platformokra bízod: legyen hírleveled. Nem csillogás miatt, hanem azért, mert a kapcsolat a tiéd. Aki a hírlevélre feliratkozik, az magasabb érdeklődési szinten van, és ott már lehet mélyebben dolgozni: módszertan, sablon, gondolkodási keret. A közösség ebből születik: nem tömegből, hanem visszatérő és vállalható párbeszédből.

Akcióterv: az első 7 nap és a 90 napos ív

A jó ambíció semmit nem ér, ha nem fordítod le heti feladatra. Azért adok mindig menetrendet, mert a vállalkozói életben a „majd” gyorsan „soha” lesz. Az első hét célja nem a tökéletesség, hanem az, hogy legyen egy lezárt egységed: egy cikk, két kivonat, egy kiküldött hírlevél. A 90 nap célja pedig az, hogy legyen adatod: 10–12 cikk, stabil terítés, és egy érzés helyett számok, amikre lehet döntést építeni. A sorrend egyszerű: hétfőn brief, kedden-szerdán írás, csütörtökön szerkesztés, pénteken terítési csomag, hétvégén felvezetés és publikálás. Ha ezt 12 héten át tartod, a „hangod” és a pozíciód is tisztul, mert visszajelzést kapsz. És ha a személyes márkád szerkesztési elv, akkor a 12 hét után nem csak több tartalmad lesz, hanem jobb döntéseid is: mit érdemes tovább vinni, mit kell elengedni, hol kell pontosítani. Itt szoktam hozzátenni a kellemetlen részt: a legtöbb vállalkozó nem azért nem sikeres a kommunikációban, mert nincs ötlete, hanem mert nincs végrehajtási fegyelem. Ezt nem bántásból mondom, hanem azért, mert ezen lehet változtatni. A stratégia akkor ér valamit, ha mozdulat lesz belőle.

Dajka Gábor marketingszakértő, business coach és befektető szerint

A „Ki vagyok én?” kérdésre nem az a jó válasz, ami a legszebb, hanem ami a legjobban használható a hétköznapban. A kommunikáció nem az összetettséget jutalmazza, hanem a választást. A vállalkozói létben ez különösen igaz: a piac nem fog türelmesen végignézni, amíg te magadnak kitalálod, mit akarsz mondani. Ha nincs egy mondatpárod, akkor a posztjaid hol erről szólnak, hol arról, és nem azért nem jön eredmény, mert „nem érdekelsz senkit”, hanem mert nem lehet megjegyezni, miben vagy következetesen hasznos. A személyes márka ezért nálam nem önreklám, hanem felelősségvállalás: vállalom, hogy ezen a nyelven, ebből a szempontból, ezekre a problémákra adok választ. Ettől lesz belőled olyan szakértő, akit nem csak olvasnak, hanem vissza is hívnak. A HÍR-kérdéssor azért működik, mert leveszi a terhet a fejedről: nem „ihletet” vársz, hanem döntést hozol. A legkisebb működő bejegyzés pedig azért működik, mert nem engedi, hogy a perfekcionizmus elvigye az egész projektet. Ha ma egy dolgot csinálsz meg ebből, akkor ne eszközt válassz, ne platformot, ne dizájnt. Írd le a mondatpárt, és tedd ki az asztalra. Holnap már könnyebb lesz írni, mert nem a semmiből indulsz. Ha pedig mélyebben is érdekel, hogyan kapcsolódik össze a marketing és a pszichológiai gondolkodás a magyar mikro- és kisvállalkozói valósággal, akkor az Online marketing és pszichológia című könyvemet is ezért írtam: nem trendeket hajszol, hanem alapokat ad, amikre lehet építkezni.

„A kommunikáció nem azt kéri tőled, hogy bonyolult legyél, hanem azt, hogy vállalhatóan következetes. Aki ezt nem érti, az éveket fog elbeszélni a piac mellett.” – Dajka Gábor

Szakértő válaszol – gyakori kérdések

Honnan tudom, hogy jó-e a „ki vagyok és kinek segítek” mondatom?

Három gyors tesztet ajánlok. Az első: ki tudod-e mondani természetesen, úgy, hogy nem érzed reklámszövegnek. Ha te sem hiszed el, a közönség sem fogja. A második: van-e benne konkrét „kinek” és konkrét „miben”. A „vállalkozóknak segítek” túl tág; a „szolgáltató KKV-knak segítek abban, hogy az ajánlatuk érthető legyen és ajánlatkérésig vezessen” már fogható. A harmadik: el tudod-e dönteni vele, hogy egy posztötlet belefér-e vagy sem. Ha a mondatod nem segít nemet mondani, akkor nincs szűrője, csak díszszöveg. Ha jó a mondat, akkor egyszerre ad fókuszt és szabadságot: fókuszt a témákban, szabadságot a megfogalmazásban.

Mennyi idő után várható üzleti eredmény a blogból?

Ha üzleti eredmény alatt azt érted, hogy stabil érdeklődők és jobb minőségű megkeresések, akkor jellemzően előbb látszik a jel, mint a pénz. A jel: visszatérő olvasók, válaszok, mentések, feliratkozások, és az, hogy az első beszélgetéseknél már nem nulláról kell magyaráznod, hanem az érdeklődő „ismer” a tartalmaidból. A pénz akkor jön, amikor a tartalom és az ajánlat össze van kötve: van CTA, van feliratkozós rendszer, van ajánlat, és a terítés is következetes. A magyar piacon sokszor lassabb a bizalomépítés, mert a közönség óvatosabb. Ez nem baj, csak tervezni kell vele. Én azt tartom reálisnak, hogy 90 nap alatt legyen mérhető visszajelzés, 6–12 hónap alatt pedig kialakuljon egy stabil, üzletileg is használható csatorna, ha közben nem adod fel és nem ugrálsz témáról témára.

Mit csináljak, ha több területhez értek, és nem akarok „beskatulyázódni”?

Nem a témák számával van baj, hanem azzal, ha nincs köztük szervező elv. Ha több területed van, akkor válassz egy közös nevezőt: milyen típusú problémákat oldasz meg, milyen szemlélettel. Lehetsz olyan szakértő, aki „rendszerekben gondolkodik”, vagy aki „döntéseket tisztáz”, vagy aki „kommunikációt szerkeszt”. Ez a közös nevező megengedi, hogy több témáról írj, miközben mégis egy felismerhető gondolkodásmódot képviselsz. Praktikusan: legyen 2–3 fő témaköröd, és ezek között váltogass tudatosan, ne össze-vissza. A közönség nem attól bizonytalanodik el, hogy több dologról beszélsz, hanem attól, ha nem látja, hogyan függnek össze.

Magyarországon, árérzékeny közönségnél működik a szakértői blog?

Igen, de nem úgy, hogy „majd a sok okosság elad”. Árérzékeny piacon a bizalom és a kockázatkezelés a nagy tényező. A szakértői blog akkor működik, ha a tartalom csökkenti a bizonytalanságot: segít dönteni, segít összehasonlítani, segít felismerni a rossz választás következményeit. Ilyenkor a blog nem szórakoztat, hanem megnyugtat és tisztáz. A másik feltétel: legyen világos ajánlat és egyenes átvezetés. Ha valaki elolvas egy erős cikket, de nincs következő lépés, akkor az érdeklődés kifolyik a kezedből. Árérzékeny közönségnél különösen fontos, hogy a tartalom ne csak „inspiráljon”, hanem konkrétan segítse a döntést, és közben mutassa meg, miért éri meg nálad vásárolni akkor is, ha nem te vagy a legolcsóbb.

Ajánlott magyar videó/podcast

Ha a fenti gondolatmenetből egy dolgot szeretnél gyorsan megerősíteni, ez a videó jól rámutat arra, hogy miért esik szét sok blog és hogyan lehet követhetővé tenni.

Források

• Gorbatov, S., Khapova, S. N., Lysova, E. I. (2019): The Impact of Personal Branding on Career Success (Frontiers in Psychology)
• Lanham, R. A. (1997): The Economics of Attention (Michigan Quarterly Review – hivatkozással Herbert A. Simon 1971-es gondolatára)
• Labrecque, L. I., Markos, E., Milne, G. R. (2011): Online Personal Branding: Processes, Challenges, and Implications (Journal of Interactive Marketing)

Ha tetszett a cikk, támogasd a blogomat és vedd meg a könyvem.