„Miért érződik még mindig minden drágának, ha az infláció elvileg megfékeződött?” – ezt a kérdést az elmúlt hónapokban számtalanszor hallottam cégvezetőktől, kereskedelmi igazgatóktól és vásárlóktól egyaránt. A válasz kényelmetlenül egyszerű: mert az emberek nem az infláció mérését élik meg, hanem az árak szintjét. A statisztika – a KSH hivatalos fogyasztóiár-indexe – azt mutatja, hogy az áremelkedés üteme lassul; a pénztárca viszont azt jelzi, hogy a korábban olcsóbbnak ismert termékek a polcon továbbra is magasabb árszinten maradtak. Ez a kettősség teremti meg azt a jelenséget, amelyet a szakirodalom „érzékelt inflációnak” hív, és amely Magyarországon különösen erős: tapasztalatom szerint a lakosság sokszor háromszor-négyszer magasabbnak érzi a pénzromlást, mint amennyit a hivatalos mutató jelez. És ez nem pusztán kommunikációs kellemetlenség: a vásárlói bizalomra, a kereslet időzítésére, a bérezési tárgyalásokra és végső soron a cégértékekre is kihat. A háttérben az emberi döntéshozatal mélyen beágyazott mechanizmusai dolgoznak – az elérhetőségi heurisztika, a gyakorisági torzítás, a saját fogyasztói kosár és a teljes CPI súlyozásának különbsége, valamint a „lépcsős” árszint-emlékek makacs rögzülése. A menedzsment arra számítana, hogy ahogy csökken az infláció, úgy szelídül a hangulat; a valóságban viszont a tartósan magas árszint és a „régi világ” áraihoz mért folyamatos összehasonlítás fenntartja a pesszimista percepciót. Ezért beszélni az inflációról ma nem közgazdasági fintorgás, hanem versenyképességi kényszer. Ebben a keretben érdemes azt is kimondani: a kormányzati eszköztárból frissen elővett árrésstop – bármilyen látványosnak tűnik – az inflációt legfeljebb néhány tizedszázalékkal képes mérsékelni. Nem azért, mert a szándék rossz volna, hanem mert a mechanizmusok így működnek: a hatókör szűk, a kosársúly korlátozott, a piaci alkalmazkodás pedig gyors. A következő szakaszokban végigvezetem, miért ennyire makacs az érzékelt infláció, hogyan épül fel a hivatalos mérés, miként alakulnak a várakozások – és mit tehet egy felelős cégvezető, hogy a percepció és a valóság közti szakadékot ne a bevétel, hanem a bizalom és a hatékonyság kárára hidalja át.
Miért érzik a magyarok négyszer magasabbnak? – A percepció működése
Az inflációról alkotott hétköznapi képünk nem átlagol, hanem kiemel. A fogyasztó nem az egész CPI‑kosarat látja, hanem azt a 20–30 terméket és szolgáltatást, amellyel nap mint nap találkozik. Ezek között aránytalanul sok a „magas frekvenciájú” kategória – szupermarketes alaptermékek, üzemanyag, közüzemi rezsikomponensek –, amelyek árait a legtöbben reflexből felidézik. Ha ezekben hirtelen vagy nagyot változik az ár, a változás „elérhető” marad az emlékezetpolcon, és hosszú ideig referenciaként szolgál. Ezt egészíti ki a „lépcsőhatás”: egy 990 forintról 1290-re emelt termék pszichológiai ára nem tér vissza 990‑re attól, hogy az infláció a következő évben 3% alá csökken; a fejben rögzült szint marad, és minden további ármozgás ehhez képest tűnik fájdalmasnak. A harmadik tényező a saját kosár és a hivatalos kosár eltérése. Egy kisgyermekes családnak, egy nyugdíjas háztartásnak és egy felső középosztálybeli városi párnak drámaian különbözhet a költési struktúrája. A hivatalos CPI természetesen országos átlag – súlyozott kompromisszum –, miközben az egyéni percepció „saját CPI”: ha valakinek a kiadásain belül az élelmiszer és a szolgáltatások nagyobb arányt képviselnek, akkor ugyanazzal az országos mutatóval szemben magasabb pénzromlást él meg. Negyedik hatás a „zsugorítás” – a változatlan ár mellett csökkenő kiszerelés –, amely a hétköznapi észlelésben azonnali felháborodást kelt, még ha a hivatalos módszertan a mennyiségi változásokat bizonyos korlátok között modellezi is. Végül ott a narratív hatás: a médiában és a közbeszédben a magas infláció éveiben a „drága lett minden” toposza túlsúlyba kerül, és kollektív alapértelmezéssé válik. A percepció tehát nem a statisztikai definícióval vitatkozik, hanem a saját fogyasztói valóságát védi. Ezt elfogadva, mégsem mondhatjuk, hogy a percepció „igaza” felmenti a tények alól a vállalati döntéshozókat: ha a lakosság négyszeres inflációt érez, akkor a kereslet, az árérzékenység és a márkahűség is ennek megfelelően viselkedik. A marketingstratégia feladata nem az, hogy a percepciót kioktassa, hanem hogy előre lássa és kezelje – korrekt csomagolási és kommunikációs döntésekkel, tiszta értékajánlattal, és olyan árképzéssel, amely a vásárló igazságérzetével összeegyeztethető.
Mit mér a KSH, és mit nem? – A hivatalos CPI logikája
A félreértések egyik fő forrása, hogy a CPI‑t sokan „polcáremelés‑számlálóként” értelmezik, miközben az valójában egy gondosan felépített, súlyozott átlag, amely több tízezer egyedi megfigyelésből és a fogyasztói kosár folyamatos frissítéséből áll. A módszertan lényege, hogy a háztartások tényleges költései alapján meghatározott súlyok szerint követi a fő kategóriák – élelmiszer, üzemanyag, szolgáltatások, iparcikkek stb. – ármozgását, és ezeket láncindex‑logikával összefűzi. A hivatalos index előnye, hogy kiszűri az egyedi szélsőségeket és a szezonalitást, követi a termékszerkezet változásait, sőt bizonyos mértékig a helyettesítést is figyelembe veszi (például ha a háztartások a drága termékről olcsóbbra váltanak). Ugyanakkor pontosan ez a „szelídítés” okozza, hogy a mindennapi észleléshez képest alacsonyabbnak tűnhet az infláció: a saját életünkben ritkán súlyozunk szakszerűen, nem zárjuk ki a kiugró tételeket, és nem „láncoljuk” a kosarat. A CPI azt méri, mennyivel nőtt a fogyasztói kiadások átlagos szintje egy reprezentatív kosárra – nem azt, hogy egy konkrét ember élete miként drágult a saját preferenciái mellett. A módszertani okok mellett a mérési időzítés is számít: a hivatalos bázis és a kosársúlyok frissítése mindig utólagos, míg a vásárlói percepció valós időben reagál. Emellett egy súlyos, de ritkán vásárolt tétel (például tartós fogyasztási cikk) és egy gyakran vásárolt olcsó termék (például pékáru) eltérően hat a fejben formálódó „saját inflációra”: a gyakori tételek felülreprezentáltak az emlékezetben. Mindez nem azt jelenti, hogy a CPI „rossz”, hanem azt, hogy másra való: makroszintű iránytű, nem pedig személyes hőmérő. A vállalatnak ebből az következik, hogy két fényt kell egyszerre néznie: a statisztikai jelzőt és a vásárlói idegrendszert. Ha a kettő között tartós és nagy a rés, akkor a márka árképzése, csomagolása, tréningjei és a frontvonal kommunikációja is sérülékennyé válik. Aki ilyenkor a táblázatnak hisz a pénztár helyett, előbb lát papíron növekedést, mint a valóságban visszatérő vevőt.
Várakozások, narratívák és a kereslet – amikor a pszichológia rángatja a közgazdaságtant
A pénzromlás nemcsak a múlt, hanem a jövő élménye is. Amikor a háztartások úgy érzik, hogy „minden drága marad”, a következő negyedévre is több inflációt várnak, és ennek megfelelően viselkednek: előrehozzák a tartós fogyasztási cikkek vásárlását, elhalasztják a nagy összegű szolgáltatásokat, és aktívan vadásszák az akciókat. Ez a „várakozási hurok” a vállalatokra azonnal visszahat. Ha a menedzsment látja, hogy a vásárlók árérzékenysége nő, hajlamosabb gyakrabban és kisebb lépésekben árat emelni, vagy a listaárat változatlanul hagyva az effektív átlagárat akciókkal, csomagajánlatokkal manipulálni. A listaár‑infláció és a „kosár‑infláció” kettőssége tovább erősíti a zűrzavart: a fogyasztó azt látja, hogy mindenhol magas listaárak vannak, de „okosan” vásárolva mégis található menedék; a vállalat azt látja, hogy a nettó átlagár kevésbé nő, mint a listaár, ezért kénytelen a mixen, a költségen és a volumenen egyszerre dolgozni. A béralku is rángatózik: ha a munkavállalók fejében négyszeres az infláció, a bérigények sem a hivatalos indexhez igazodnak. Ez pedig a költségoldalon teremt új egyensúlytalanságot. Marketingnyelvre fordítva: ha nem kezeljük tudatosan az inflációs narratívát, az a teljes tölcsérben megjelenik – drágább a megszerzés (CAC), gyengül a konverzió, szaporodnak a kosárelhagyások, és nő a promóciós függőség. A helyes válasz ezért kettős. Egyrészt üzleti oldalról fegyelmezett ár‑ és készletpolitika kell: áttetsző áremelési menetrend, tiszta csomagolási logika, kimért promóciós intenzitás és a termékérték kézzelfogható növelése (szerviz, garancia, kiterjesztett támogatás). Másrészt kommunikációs oldalról explicitté kell tenni a márka „igazságosságát”: mit, miért és hogyan áraztunk át; miben lett jobb a termék; meddig él az ajánlat. Ha a fogyasztó azt érzi, hogy partnerként kezeled, a várakozásai lehorgonyozhatók. A vállalat, amely ebben a közegben is képes kiszámíthatóságot sugározni, nemcsak piacot tart, hanem piacot szerez: a bizalom válságban a legritkább valuta.
Miért csak tizedszázalék? – Az árrésstop közgazdasági fizikája (I. rész)
Az árrésstop – ahogy a neve is mutatja – nem ársapka, hanem a kiskereskedelmi árrés felső korlátja meghatározott termékkörben, meghatározott kereskedői körre. A közgazdasági „fizika” itt kíméletlenül könyvel: a hatás nagysága a fogyasztói kosárban elfoglalt súly, a lefedettség (mely kereskedőkre, milyen arányban vonatkozik), az átlagos kiinduló árrés, a tényleges árcsökkentés és a továbbhárítási arány (pass‑through) szorzata. Ha egy intézkedés csak az élelmiszer‑kosár egy részét érinti, azon belül is egy meghatározott listát, és csak a legnagyobb szereplőknél, akkor a CPI‑ban ennek a „szorzatnak” kell elérnie szemmel látható értéket ahhoz, hogy a hivatalos infláció érdemben csökkenjen. Tapasztalatom szerint a valóságosnál jóval nagyobb hatást tulajdonítunk az ilyen típusú beavatkozásoknak, mert az észlelés a polci árcímkére fókuszál, nem a súlyokra. Vegyünk egy illusztratív, konzervatív becslést: tekintsük az élelmiszer súlyát 25%‑nak a CPI‑ban; tegyük fel, hogy a kijelölt terméklista az élelmiszer‑kosár 30%‑a körül mozog; feltételezzük, hogy a szabályozás a forgalom 60%‑át lefedi (nagy láncok); fogadjuk el, hogy a kiinduló átlagos árrés 15% volt, amelyet 10%‑ra korlátoznak, s a csökkenés felét (2,5 százalékpontnyi potenciált) ténylegesen azonnal átadják a fogyasztói árban. Ekkor az érintett termékek átlagos árcsökkentése nagyjából 2–3% lehet. A teljes CPI‑ra gyűrűző hatás ennek a 2–3%‑nak a 25% × 30% × 60% szorzatával mérhető, ami 0,09–0,14 százalékpont körüli eredményt ad – vagyis néhány tizedszázalékot. És ez még optimista, mert nem számol a kínálati alkalmazkodással (kiszerelés, készletpolitika, portfólió‑váltás), a költségek késleltetett átárazásával és azzal, hogy a láncok egy része a vesztes árrés egy részét más termékekre teríti át. Nem állítom, hogy a beavatkozás haszontalan: rövid távon enyhítheti a vásárlói feszültséget, és jelzi a kormány eltökéltségét az infláció elleni küzdelemben. De a címlap‑hatás és a CPI‑hatás között itt is tátong a szakadék. A középtávú inflációt nem adminisztratív zárójelek, hanem termelékenység, verseny és kiszámítható költségpálya szelídíti. Ennek részletes hatásszámítását és egy „szalvétaszámoló” mátrixot a folytatásban, a cikk második felében mutatok be – valamint azt is, hogyan fordítható mindez nyereséges, etikus és hosszú távon fenntartható ár‑ és márkastratégiává egy magyar KKV számára.
II. rész – Szalvétaszámítás és cégvezetői forgatókönyv
Ha szeretnénk tisztán látni az árrésstop tényleges inflációs hatását, érdemes „szalvétaszámítással” kezdeni. Nem makromodell, nem teljes körű egyensúlyi elemzés – de pontosan elég arra, hogy lekapcsoljuk a reflektorfényt a kirakatról, és a gépházban nézzük meg a kábelezést. A logika négy szorzóra egyszerűsödik: (1) az érintett főkosár súlya a teljes CPI‑ban (élelmiszer mint kiindulópont), (2) a terméklista aránya az adott főkosáron belül, (3) a szabályozás alá eső kereskedői lefedettség (piaci részesedés), (4) a tényleges, fogyasztói árban megjelenő átadási arány. A „mag” még ennél is egyszerűbb: mennyivel csökken az érintett termékek átlagára az árréskorlát hatására? Ha a tipikus kiskereskedelmi árrést 15 %‑ról 10 %‑ra húzza le a szabály, és ennek felét a láncok azonnal továbbadnak a polci árakban, akkor a lokális áresés 2–3 % körül alakul. Ennek CPI‑ra gyűrűző hatása pedig a fenti súlyok szorzataként jelenik meg. Alább három, gyakorlati tapasztalataim alapján életszerű forgatókönyvet mutatok be – konzervatív, közép és optimista paraméterezéssel –, hogy világos legyen: miért mondom, hogy az árrésstop inflációs hatása legfeljebb néhány tizedszázalék. A számok nem kinyilatkoztatások, hanem transzparens feltételezések; szándékosan kerekítettek, hogy a cégvezető a saját piacára, saját beszállítói és promóciós gyakorlataira igazítva könnyen átírhassa őket. A táblázat alatt röviden végig is veszem, hol szoktak „elszivárogni” a papíron nagyobbnak látszó hatások: az érintett lista tipikusan nem fedi az egész élelmiszer‑kosarat, a kereskedői oldalon nem 100 % a szabályozási lefedettség, a beszállítók egy része kiszerelés‑, portfólió‑ és beszerzési taktikákkal ellenkormányoz, a kiskereskedő pedig a kieső árrés egy részét más polcokon próbálja visszahozni. Ezért látunk a címlapokon harsányabb képet, mint a statisztikában. Dajka Gábor tapasztalata szerint a különbség oka nem rosszindulat, hanem az üzleti alkalmazkodás kényszere: ha a nyers adatból élünk, a pénztárnál halunk meg.
| Forgatókönyv | Élelmiszer súlya a CPI-ban | Érintett lista aránya az élelmiszer-kosárban | Kereskedői lefedettség | Árrés-csökk. → átadott árhatás | Átlagos áresés az érintett listán | Várható CPI-hatás (százalékpont) |
|---|---|---|---|---|---|---|
| Konzervatív | 25 % | 20 % | 60 % | 5 % → 50 % átadás | ~2,5 % | ~0,08 |
| Közép | 25 % | 30 % | 70 % | 5 % → 60 % átadás | ~3,0 % | ~0,16 |
| Optimista | 28 % | 40 % | 80 % | 5 % → 80 % átadás | ~4,0 % | ~0,36 |
A fenti eredményeket nem szabad összekeverni az egyedi háztartás élményével: a kosár‑szintű, súlyozott index „elsimít”, míg a percepció kiemel. A cégvezető szempontjából a konklúzió két szóban összefoglalható: árérzékenység és kiszámíthatóság. Ha a lakosság négyszeres inflációt érez, az akciók és csomagajánlatok hatásfüggvénye meredekebbé válik, a promóciós reakciók ideiglenesen felerősödnek, a márkahűség pedig könnyebben meginog. Ha közben a valós CPI‑hatás a fenti nagyságrendben mozog, a makroszintű „enyhülés” nem fogja automatikusan mérsékelni a mikro‑szintű árharcot. Ebből következik a stratégiai feladat: nem a napi headline‑okhoz kell hangolni az ár‑ és készletpolitikát, hanem a saját vevői kosár és a saját ROI‑görbe törvényeihez.
Árstratégia infláció idején: igazságosság, szerkezet, fegyelem
Az árképzés akkor marad védhető, ha a vevő igazságérzetével összhangban van, a belső szerkezet pedig elbírja a költség‑ és keresleti sokkokat. Gyakorlati eszköztárként három vonalat javaslok. Először: jó‑jobb‑legjobb portfólió (good‑better‑best) tiszta differenciákkal. Nem látványos lecsupaszítás, hanem értelmes „lépcsők”: alapverzió korlátozott extrákkal, középső sáv reális kompromisszummal, prémium felár valós szolgáltatásértékért (kiterjesztett garancia, elsőbbségi támogatás, gyorsított szállítás). A vásárló így nem azt érzi, hogy „mindent drágítottál”, hanem azt, hogy „választhatok igazságos cserearányok között”. Másodszor: előre bejelentett, ritkább, de nagyobb árlépések a sok kicsi helyett. A gyakori, apró emelés a percepcióban állandó „csipkelődést” kelt, míg a negyedéves, jól kommunikált, költség‑ és értéknarratívával alátámasztott lépés elfogadhatóbb. Harmadszor: célzott promóciók, amelyek az átlagárat nem marják szét. Kuponozás helyett preferálom a csomag‑stackelést (pl. kiegészítők kedvezménye főtermékhez), a mennyiségi sávos kedvezményt és a hűséghez kötött árelőnyt. Ezek csökkentik a „mindenki kap mindent olcsóbban” típusú önkannibalizációt, és az árérzékeny szegmenseket mozgósítják. Közben mérni kell: márka‑ és SKU‑szinten legalább A/B teszt, választásmodellek (diszkrét választás), promóciós rugalmasság‑görbe, kosárszintű átlagár‑monitorozás. Dajka Gábor tapasztalata szerint a legtöbb KKV itt vérzik el: nincs olyan minimális ár‑dashboard, amely heti ritmusban mutatná a nettó átlagár, a promóciós ráta, a volumen és a bruttó fedezet együttes mozgását. Nélküle a „jó szándékú” akció is könnyen 100 forint bevételért 120 forint fedezetet visz el. Az etika kérdését sem szabad kihagyni: a zsugorításra (kisebb kiszerelés változatlan áron) a vevő ma különösen érzékeny. Ha elkerülhetetlen, szerkezetileg legyen tisztességes (pl. egyértelmű jelölés, érthető indoklás, arányosítás), és érdemes mellé valódi értéket tenni (pl. jobb alapanyag, hosszabb tartósság). A tiszta kommunikáció rövid távon nem mindig „nyer” konverziót, hosszú távon viszont bizalmat épít – és a bizalom jelen inflációs közegben a legerősebb árminimalizáló tényező.
Készlet, beszerzés, likviditás: a gyors bővülés rejtett költsége
A nominális bővülés könnyen likviditáscsapdába húz. Az árrésstop miatti lokális árcsökkenés és a promóciós intenzitás növelése egyszerre szorítja a forgótőke‑köröket: több árut kell előfinanszírozni, miközben kevesebb kontinentális fedezet marad árucikkenként. Emiatt a cash conversion cycle (CCC) fegyelmezése stratégiai elsőbbséget érdemel. Három gyors beavatkozás működik következetesen. Egy: ABC‑XYZ készlet‑szegmentáció, ahol az A‑cikkek X‑profilján (nagy érték, kiszámítható kereslet) szigorú szolgáltatási szintet tartunk, a C‑Z zónában pedig agresszívan rövidítünk (rendelési tételnagyság, beszállítói lead time, biztonsági készlet). Kettő: beszállítói tárgyalások átstrukturálása – nem csak egységár, hanem fizetési határidő, jóváírási mechanizmus, promóciós hozzájárulás és konszignációs opciók. A beszállítókkal megosztott tényadat‑transzparencia (sell‑out riportok) cserébe keményebb készletfinanszírozási feltételeket indokolhat. Három: vevői oldalon a fizetési kondíciók EU‑kompatibilis szigorítása, korai fizetéshez kötött mikrokedvezmény, és a nagy vevőknél EDI‑alapú $begin:math:text$PO$end:math:text$‑fegyelem. A likviditást kiegészítheti jól célzott forrásbevonás: hitelkeret oly módon, hogy a ciklikus készletcsúcsokat fedje, vagy partneri előfinanszírozás, ha a marketing‑kitettség közös. Mindehhez S&OP (Sales and Operations Planning) havi fegyelem kell: az ár‑ és promóciós döntések már előző hónap végén kerüljenek be a tervbe, hogy a beszerzés és a pénzügy ne a futottak még kategóriában kapkodjon. A tapasztalat azt mutatja, hogy a készletciklus fegyelmezése egy átlagos kereskedelmi KKV‑nál 60–120 bázisponttal javítja az éves EBITDA‑margót, még változatlan értékesítési mix mellett is. Inflációs közegben ez a különbség választja el a „túlélünk valahogy” állapotot attól, hogy megőrizzük a beruházási képességet.
Kommunikáció és bizalom: a percepció lehorgonyozása, nem kioktatása
Az emberek nem szeretik, ha az inflációról oktatják őket – érthető módon. Nem statisztikai vitát akarnak, hanem tiszta viszonyokat. Az a márka, amelyik egyértelmű, következetes és empatikus üzenetekkel dolgozik, képes „lehorgonyozni” a vevő inflációs várakozásait. Ennek négy pillére van. Egy: árjelentés. Rövid, emberi nyelvű magyarázat időszakos árváltoztatásról: miért történik, miben lett több az érték, meddig garantált a következő árszint, milyen alternatívák vannak a portfólión belül. Kettő: érték‑kapaszkodók. A vevő a teljes ellenértéket nézi, nem csak a listaárat. Ha a termék mellé kézzelfogható szolgáltatás csomagolódik (gyorsított csere, valós ügyféltámogatás, hosszabb jótállás), az ár magasnak tűnhet, mégis igazságosnak hat. Három: „méltányossági protokoll” a frontvonalon. Az értékesítők és ügyfélszolgálatosok kapjanak tiszta, mondat‑szintű útmutatót arra, hogyan kezeljék az árkérdéseket anélkül, hogy defenzívába csúsznának. A „nem mi tehetünk az inflációról” helyett a „ezt tesszük, hogy ön jobban járjon” típusú keretezés működik. Négy: belső bér‑és juttatási narratíva. Ha a munkatárs négyszeres inflációt érez, a bérpárbeszédet sem lehet a hivatalos CPI‑ra redukálni. Világos, többéves bér‑és juttatási pálya, teljesítményhez kötött elemek, rugalmas cafeteria: ezek csökkentik az elvándorlási kockázatot és a bérspirál káros oldalát. Mindez nem kommunikációs trükk. A vállalat reputációja válságban épül igazán: aki megtartja a transzparenciát, akkor is kap hitelt a közönségétől, amikor a piacon már nem az árkatalógus a döntő, hanem a bizalom. A percepció nem ellenség – terep. Ha tudatosan dolgozunk rajta, a márka kevésbé lesz kiszolgáltatott a heti headline‑oknak, és jobban védi a saját árrését anélkül, hogy a vevői igazságérzetet sértené.
Záró értelmezés
A gazdasági közbeszédben gyakran összekeveredik a remény és a tapasztalat. A remény az, hogy egy látványos szabályozási beavatkozás gyorsan visszafordítja a drágulás‑érzetet. A tapasztalat viszont azt mutatja: a percepciót nem lehet rendelettel lecsavarni. Aki vállalatot vezet, annak ezért két szinten kell egyszerre helyt állnia. Makroszinten el kell fogadnia, hogy a hivatalos inflációt csökkentő intézkedések CPI‑hatása pár tizedszázalék, és az érezhető megkönnyebbülés lassan és egyenetlenül szivárog át a háztartások mindennapjaiba. Mikroszinten pedig ennek az évek óta lüktető, többszörösen összetett percepciós térnek a törvényei szerint kell működtetnie az ár‑, készlet‑ és kommunikációs rendszerét. Az a cég, amely ezt a kettőséget megérti és fegyelmezetten kezelni kezdi, erősebb lesz a következő ciklusra: rugalmasabb árstruktúra, jobb készlet‑likviditás, horgonyzott vevői várakozások. A többieknek marad a kapkodás és a látszatnövekedés statisztikai máza. Dajka Gáborként azt vallom: a jelenlegi környezet nem arra tanít, hogy ügyesebben trükközzünk az árcédulán, hanem arra, hogy többet adjunk, mint amit elvárnak tőlünk – értékben, őszinteségben, kiszámíthatóságban. A piac végső soron nem az olcsóbbat, hanem az igazságosabbat választja, ha bízni tanítjuk benne. Az árrésstop önmagában nem fogja visszaépíteni a bizalmat – de mi igen, ha módszeresen, következetesen és emberséggel vezetünk.
