Van egy mondat, ami sokaknak elsőre provokációnak hangzik, pedig valójában egy logikus következmény: ha egy rendszer munkát végez helyetted, akkor a társadalom felé ugyanazokat a közterheket kellene viselnie, mint annak, aki ezt a munkát emberként csinálta volna. Igen, a „Fizessen szja-t az AI is!” kijelentés ilyen. Nem azért, mert az AI „ember”, hanem azért, mert a munkajellegű értékteremtéshez ma Magyarországon adó- és járulékrendszer kapcsolódik, és ezt a rendszert úgy terveztük, hogy az emberi munka legyen a fő adóalap. Amikor a munka egy része szoftverekre, automatizmusokra, modellekre kerül át, akkor a közteherviselés terhe aránytalanul azokra marad, akik még mindig bérből és fizetésből élnek, vagy azoknak a vállalkozóknak a vállán, akik nem tudnak ugyanabban a tempóban automatizálni. Ez nem technológiai vita, hanem igazságossági és finanszírozási vita.
Az állam bevételeinek egy része közvetlenül vagy közvetve a foglalkoztatáson ül: személyi jövedelemadó, társadalombiztosítási járulékok, munkáltatói terhek, fogyasztási adók mögötti bérjövedelmek. Ha a gazdaság produktivitása nő, de az emberi munkából származó jövedelmek aránya csökken, akkor két dolog történik egyszerre: a közszolgáltatások iránti igény nem lesz kisebb, viszont a hagyományos adóalap lassan erodálódik. Ezt lehet tagadni, lehet halogatni, de ettől még a lyuk megjelenik. És a lyukat valaki betömi: vagy a fogyasztó magasabb áfával, vagy a munkavállaló magasabb terhekkel, vagy a KKV magasabb vállalati adókkal, vagy hitelből a jövő. Ezért mondom azt: nem az AI-t kell „megbüntetni”, hanem az automatizáció által kiváltott adóalap-veszteséget kell kezelni.
Ráadásul van még egy kellemetlen társadalmi oldala is: az AI-val termelő cégek egy része nem csak hatékonyabb lesz, hanem „olcsóbb ember nélkül”. A munkaerőpiac így kettészakadhat: lesz egy kisebb, jól fizetett réteg, aki felügyeli, integrálja, vezeti az AI-t, és lesz egy nagyobb réteg, aki kiszorul a stabil, normális bérrel járó munkákból. Itt nem az a kérdés, hogy ez „jó” vagy „rossz”, hanem az, hogy hogyan készülünk fel rá közpolitikai szinten. Ha nem nyúlunk hozzá, akkor a rendszer automatikusan a tőketulajdonosoknak és a skálázható platformoknak kedvez, miközben a társadalmi költségek szétszóródnak. A közteherviselésnek pontosan az lenne a lényege, hogy a nyertes oldal nagyobb arányban finanszírozza az alkalmazkodást: képzést, átképzést, egészségügyet, szociális védőhálót, és azt a minimum stabilitást, ami nélkül nincs fogyasztás, nincs piac, nincs fizetőképes kereslet.
Mit jelentene a gyakorlatban az, hogy „az AI fizet SZJA-t”?
Nem kell misztifikálni: nem arról beszélek, hogy az AI-nak legyen adószáma, és majd beadja az éves bevallást. Az „AI fizessen SZJA-t” számomra egy rövid, kommunikálható keretmondat, aminek a lényege az, hogy az AI-val kiváltott emberi munkát adózási szempontból ne nullának tekintsük. A megoldás nem antropomorfizálás, hanem adóalap-definíció. A kérdés így hangzik helyesen: milyen módon lehet az automatizációból származó többletértéket úgy adóztatni, hogy az ne ölje meg az innovációt, ne legyen kijátszható, és közben mégis visszacsatornázzon a társadalomba?
Három realista megközelítés létezik. Az első: „virtuális munkavállaló” logika. A cég deklarálja, hogy bizonyos folyamatokat AI-val automatizált, és ehhez egy standardizált, iparági átlagokon alapuló „kiváltott munkaóra” mutatót kell jelenteni. Erre a mutatóra lehet egy egyszerű közteher, ami funkciójában hasonlít a bérhez kapcsolódó adókhoz. A második: „automatizációs extra nyereség” logika. Ha az AI bevezetése mérhetően megemeli a termelékenységet és a profitabilitást, akkor egy külön, időben korlátozott pótlék terhelheti a többletet (például a bevezetéstől számított 2–3 évig), amit célzottan munkaerőpiaci alkalmazkodásra fordítanak. A harmadik: „AI-használati díj” logika. Nem a profitot, hanem a nagy volumenű AI-felhasználást adóztatod, például számítási kapacitás vagy licencdíj-alapú bázison, hogy a nagyon intenzív használat arányosan járuljon hozzá a közteherviseléshez.
Mindhárom megoldásnak van előnye és kockázata. A „virtuális munkavállaló” könnyen kommunikálható, de definíciós vitákhoz vezethet. A profitpótlék elegáns, mert teljesítményhez köt, de könyveléstechnikai trükkökkel elkenhető. A használati díj egyszerűen mérhető lehet, de veszélye, hogy a kicsiket is aránytalanul megcsípi, ha rosszul van küszöbözve. Viszont a magyar adórendszerben van egy olyan sajátosság, amit érdemes kimondani: nálunk az SZJA nem progresszív, és a munkát nagyon könnyű adóztatni, mert látható. A tőkét, a szellemi terméket, a digitális nyereséget már sokkal nehezebb. Ha az AI korszakban is a munkát adóztatjuk leginkább, akkor a rendszer ösztönzői rossz irányba fognak tolni: a vállalkozó még inkább arra kényszerül, hogy „kikerülje” a munkaerőt, mert a munka drága, a gép pedig olcsóbbá válik. A közteher áthelyezése ezért nem büntetés, hanem ösztönző-korrekció.
Miért nem elég annyi, hogy „majd a cégek több társasági adót fizetnek”?
A leggyakoribb ellenérv ez: „Ha az AI-val több profit lesz, akkor majd úgyis több adót fizet a cég.” Papíron igaz, gyakorlatban naiv. A digitális gazdaság profitja mobilis: könnyen árazható át, könnyen csoportosítható át országok között, és sokszor nem ott keletkezik a nyereség adózási értelemben, ahol a fogyasztó él vagy ahol a munkaerő kiszorul. A társasági adózásban az adóalap megfogása sokkal bonyolultabb, mint a béradókban. Ha a társadalom finanszírozását rábízod arra, hogy a globális vállalatok majd „korrekt módon” többet adóznak, akkor az első sokk után jön a második: a könyvelési valóság.
A másik gond: a társasági adó „személytelen”. Nem kötöd hozzá a társadalmi hatáshoz. Márpedig az automatizáció hatása nem csak annyi, hogy több profit lesz. Átalakul a foglalkoztatás szerkezete, megváltozik a bérek alkupozíciója, elmozdul a képzési igény, és rövid távon sokszor nő a bizonytalanság. Ezt a társadalmi költséget nem látod a társasági adó sorban, és nem is fog automatikusan oda kerülni a pénz, ahol a kár keletkezik. Magyar kontextusban ez különösen érzékeny: a vidéki munkahelyek, a betanított munkák, az adminisztratív állások sokkal sérülékenyebbek, miközben a budapesti vagy nagyvárosi „AI-felügyelő” réteg gyorsabban tud alkalmazkodni. Ha a közteherviselés nem reagál, akkor a területi különbségek nőnek.
Van egy harmadik ok is, ami marketinges szemmel is fontos: a társadalmi igazságosság narratívája. A vállalkozások egy része már most is bizalmi válságban működik a fogyasztók felé: „lehúznak”, „úgyis a gazdagok járnak jól”, „a nagy cégek mindent megúsznak”. Ha az AI láthatóan kivált emberi munkát, és közben a közterhek mégis az embereknél maradnak, akkor ez a narratíva erősödni fog. Ez pedig politikai kockázat. A piac stabilitása nem csak számokról szól, hanem arról is, hogy az emberek igazságosnak érzik-e a rendszert. A vállalkozó érdeke is az, hogy ne egy felhevült, ad hoc szabályozási környezetben kelljen működnie, hanem előre látható, arányos elvek mentén. A „robotadó” típusú viták pont azért térnek vissza, mert a társadalom érzi, hogy a régi adólogika nem illeszkedik az új termelési logikához.
Hogyan lehet ezt úgy megcsinálni, hogy ne ölje meg az innovációt?
Ha valamitől óvni kell magunkat, az az ösztönös, dühből megalkotott adó. Az AI nem egy „luxustermék”, hanem egy általános célú technológia: ugyanúgy be fog épülni mindenbe, mint az internet vagy a mobil. Ha ezt rosszul adóztatod, akkor a fejlődést és a versenyképességet csapod agyon. A cél nem az, hogy „ne használj AI-t”, hanem az, hogy a használat társadalmi hozamából legyen közösségi részesedés, miközben a termelékenységnyereség egy része a vállalkozónál marad, mert különben nem fog beruházni.
Az első tervezési elv: küszöbök és mérethatárok. Egy kisvállalkozó, aki heti pár órában AI-val szerkeszt szöveget vagy összerak ajánlatokat, ne kerüljön ugyanabba a kosárba, mint egy nagy cég, amelyik teljes folyamatokat automatizál és emberek százait váltja ki. Az adóalapnak a skálázott, munkakiváltó használatra kell fókuszálnia, nem a „kísérletezésre”. A második elv: időbeli korlátozás és átmenet. Az automatizációs közteher lehet átmeneti, például bevezetést követő években csökkenő, hogy legyen alkalmazkodási pénz, de ne váljon örök büntetéssé. A harmadik elv: célhoz kötött felhasználás. Ha az AI-adó „eltűnik a nagy közös kasszában”, akkor csak ellenállást termel. Ha viszont kimondottan képzési programokra, felnőttképzésre, digitális alapkészségekre, vállalkozói átképzésre, munkaerőpiaci átmenetek támogatására megy, akkor a társadalom is érti, miért van.
A negyedik elv: egyszerű adminisztráció. Magyarországon a KKV-k nem adminisztrációs hadsereggel dolgoznak. Ha azt kéred tőlük, hogy bonyolult definíciók alapján számolgassanak „AI munkaegységeket”, akkor a rendszer vagy kijátszható lesz, vagy be sem tartják. A megoldásnak olyan egyszerűnek kell lennie, mint egy iparűzési adó logika: jól mérhető bázis, kevés kivétel, tiszta küszöb. És itt jön be az a kellemetlen, de fontos gondolat: az adórendszer nem a tökéletes igazságot szolgálja, hanem a működő kompromisszumot. Ha túl finomra hangolod, meghal a gyakorlatban. Ha túl durva, igazságtalan. A jó pont a kettő között van.
Magyar sajátosságok: miért pont az SZJA szó kerül elő?
Azért, mert a magyar köztudatban az SZJA az „én adóm”. Ez az a tétel, amit a munkavállaló a saját bőrén érez, és amit a vállalkozó is lát a bérköltségekben. Ha én azt mondom, hogy „fizessen az AI is szja-t”, akkor egy társadalmi igazságérzetre tapintok rá: ha a munka után van közteher, akkor a munkát kiváltó rendszer után is legyen valami. Nem jogi pontosság ez, hanem kommunikációs pontosság. A vita valójában nem arról szól, hogy melyik adónem legyen, hanem arról, hogy az automatizáció által kiváltott emberi adóalap-veszteséget hogyan pótoljuk, és milyen arányban osszuk szét a terheket.
Magyarországon ráadásul erős a bérből élők aránya, és a társadalmi mobilitás kérdése sem egy kényelmes téma. Ha az AI bevezetése után azt látja a munkavállaló, hogy neki ugyanúgy nőnek a terhei, miközben a cég „csak hatékonyabb lett”, akkor nő a feszültség. Ebből két út van: vagy a politika rátesz valamilyen „pánikadót” utólag, vagy a szakma előre megtervez egy vállalható modellt. Én az utóbbit tartom felnőtt megközelítésnek. A vállalkozói rétegnek sem érdeke a kapkodás. Egy kiszámítható adópolitika nem csak az államnak jó, hanem a befektetőnek és a KKV-nak is.
És van egy még prózaibb ok: a magyar KKV-k jelentős része nem nemzetközi adóstruktúrákban gondolkodik. Nincs holding, nincs licencdíj-csatorna, nincs „szellemi tulajdon ide-oda”. Ők bért fizetnek, számlát adnak, áfát fizetnek, és próbálnak túlélni. Ha az automatizáció közteherviselése csak a nagyokra van kitalálva, akkor könnyen a kicsik maradnak a régi rendszerben, miközben a nagyok kiszívják a piacból a levegőt hatékonysággal. Ezért a magyar modellnek úgy kell megfogalmaznia a terhet, hogy a nagy, tömeges munkakiváltás arányosan járuljon hozzá, a kicsi pedig ne fulladjon meg. A cél itt nem moralizálás, hanem versenypálya-stabilizálás.
Egy lehetséges modell: „AI-munkaegység” közteher és védőkorlátok
Ha nekem kellene egy működőképes magyar modellt letenni az asztalra, akkor így nézne ki: az AI-munkaegység (AM) egy standardizált mutató, ami azt fejezi ki, hogy az AI használata mennyi emberi munkaidőt vált ki a vállalkozásban. Nem kell tökéletesnek lennie, elég, ha iparági sávokban értelmezhető. Például külön sáv adminisztrációra, ügyfélszolgálatra, tartalomgyártásra, pénzügyi feldolgozásra, és így tovább. A vállalkozás évente egyszer sávosan nyilatkozik: 0–200 óra, 200–1000 óra, 1000–5000 óra, 5000+ óra. Minden sávhoz tartozik egy fix közteher, ami a bérjellegű adóalap-veszteséget részben kompenzálja.
A védőkorlátok: 1) egy bizonyos árbevétel vagy létszám alatt nincs teher, hogy a mikrovállalkozások ne essenek áldozatul; 2) a teher csak a munkakiváltó, üzemszerű használatra vonatkozik, nem az egyszeri kísérletezésre; 3) a bevezetés után a vállalkozás levonhatja a befizetett összeget képzési költségként, ha igazoltan munkavállalói átképzést, digitális képzést finanszírozott; 4) a teher plafonos, hogy a nagyok se kerüljenek abszurd helyzetbe, és inkább tervezhető legyen. Ez a struktúra nem hibátlan, de adminisztrálható, és egyértelmű üzenete van: „ha kiváltasz munkaórát, járulsz hozzá az alkalmazkodás költségéhez”.
Lehet ezt finomítani: például iparáganként eltérő szorzóval, mert nem mindegy, hogy egy gyorsan átképezhető adminisztratív folyamatot váltasz ki, vagy egy olyan munkát, ahol a munkaerő nehezebben talál új helyet. De itt jön a realitás: minél finomabb, annál nagyobb a kijátszás tere. A magyar gazdaságban a jó rendszer az, amit a NAV is tud ellenőrizni, és amit a vállalkozó is ért. Nem kell hozzá filozófia. Azt kell megérteni: az AI a termelékenység gyorsítója, és a gyorsítás mellékhatása, hogy az emberi adóalap egy része eltűnhet. Ezt vagy előre kezeljük, vagy utólag kapkodunk.
Diagnosztikai kérdések: nálad munkakiváltásról van szó, vagy csak eszközhasználatról?
Az „AI-adó” vitában a legtöbb félreértés abból van, hogy mindenki mást ért AI-használat alatt. Ezért itt egy rövid, gyakorlati önellenőrző blokk. Ha több kérdésre „igen” a válasz, akkor nálad már nem csak eszközhasználat van, hanem munkaszerkezet-átalakítás.
- Az AI bevezetése óta csökkent a kiszervezett munka mennyisége (szövegíró, ügyfélszolgálat, admin, grafika)?
- Volt olyan pozíció, amit nem töltöttetek be, mert „már megoldja az AI”?
- Az AI-val előállított output rendszeresen közvetlenül megy ki ügyfélnek (ajánlat, válasz, tartalom), emberi ellenőrzés nélkül vagy minimális ellenőrzéssel?
- Az AI használata mérhetően növelte a kiszolgált ügyfélszámot ugyanannyi emberrel?
- Az AI-ra költött licenc- vagy infrastruktúra-költség már összemérhető egy munkavállaló bérköltségével?
- Az AI-t nem „néha” használjátok, hanem napi rutin lett, folyamatba építve?
Ha a válaszok alapján te már a második kategóriában vagy, akkor a „Fizessen szja-t az AI is!” állítás nem ellened szól, hanem rólad is: te vagy az a vállalkozó, aki gyorsabban termel értéket, tehát nagyobb részt is vállalhat az alkalmazkodás közös költségéből. Cserébe joggal várhatod el, hogy a rendszer kiszámítható legyen, és ne politikai hangulat alapján rángassák.
Etikai és társadalmi oldal: nem az AI a bűnös, hanem a felelősség nélküli nyereség
Az AI körüli moralizálás nekem mindig gyanús. Az AI nem „jó” vagy „rossz”, hanem eszköz. A kérdés az, hogy az eszközt milyen szerződéses és társadalmi keretek közé tesszük. Ha a vállalatok és a vállalkozók úgy használják, hogy közben semmilyen felelősséget nem vállalnak a mellékhatásokért, akkor jön a társadalmi ellenreakció. Ez a minta ismétlődik: ipari forradalom, globalizáció, platformgazdaság, most AI. A piac önmagában nem oldja meg a vesztesek kérdését. A piac legfeljebb új egyensúlyt talál, csak közben emberek tízezrei, százezrei kerülhetnek átmenetileg rosszabb helyzetbe. A társadalom feladata nem az, hogy leállítsa a fejlődést, hanem hogy csökkentse az átmenet brutalitását.
Az „AI fizessen SZJA-t” gondolat szerintem etikailag ott áll stabil lábakon, hogy nem az innováció ellen van, hanem az aránytalan tehermegosztás ellen. Ha a nyereség privatizált, a költség pedig szétterített, az hosszú távon társadalmi konfliktus. Márpedig a konfliktus rossz a piacnak is. Nincs olyan, hogy tartós növekedés szétesett bizalom mellett. A fogyasztó nem csak ár alapján dönt. Dönt hangulat alapján is: mit gondol a rendszerről, mit gondol a „nagyokról”, mit gondol a jövőről. A bizonytalan társadalom kevesebbet költ, óvatosabb, és inkább túlél. Ez a vállalkozónak sem jó.
És itt jön egy marketinges, de nagyon földhözragadt állítás: a vállalkozásnak nem csak pénzügyi tőkéje van, hanem társadalmi tőkéje is. Ha egy cég nyíltan kommunikálja, hogy AI-t használ, és közben szerepet vállal képzésben, munkaerő-fejlesztésben, átképzésben, akkor nem „jófej” lesz, hanem stabil márkát épít. Ezt nem kell túltolni, nem kell kampányt csinálni belőle, de a háttérben számít. A bizalom a legolcsóbb konverziós tényező. És a bizalmat ma nehezebb megszerezni, mint bármikor.
Dajka Gábor marketingszakértő, business coach és befektető szerint
Az AI-adó témában én nem fogok szépíteni: a 2020-as évek második felére az a társadalom lesz versenyképes, amelyik képes úgy automatizálni, hogy közben nem hagyja leégni a saját emberi infrastruktúráját. Aki azt hiszi, hogy az AI csak „egy újabb szoftver”, az nem érti, mi történik. Ez a termelékenység-szintugrás olyan tempót hoz, amit a munkaerőpiac önmagában nem követ le. Ha nem lesz tudatos, előre tervezett közteherviselési korrekció, akkor két dolog jön: először a bérből élők dühösödnek, utána a politika kapkod. A kapkodás pedig mindig rossz szabályokat szül. Én inkább egy egyszerű, küszöbözött, átmeneti jellegű automatizációs köztehert akarok, ami egyértelműen képzésre és alkalmazkodásra megy, mint egy későbbi, pánikszerű, vállalkozóellenes hangulatadó-csomagot.
És hadd mondjak valamit kifejezetten vállalkozói szemmel: a „Fizessen szja-t az AI is!” állítás nem a vállalkozók ellen van. Ez egy jövőbiztosítás. Az AI-val skálázó cégek piaci előnye vitathatatlan. De ha a társadalom azt érzi, hogy ebből ő csak veszít, akkor előbb-utóbb olyan korrekció jön, ami már tényleg fájni fog. A felnőtt stratégia az, hogy a nyertes oldalak önként vállalnak egy arányos részt a közös költségből, cserébe stabil, tervezhető kereteket kapnak. A vállalkozásnak nem ellensége az állam, a vállalkozásnak a kiszámíthatatlanság az ellensége. Aki ezt időben megérti, az a következő évtizedben nem csak túlél, hanem erősödik is.
„A technológia nem kér engedélyt. A társadalomnak viszont joga van ahhoz, hogy a gyorsulás árát ne egyedül a bérből élők fizessék meg.” – Dajka Gábor
Ha pedig valaki a vitát személyeskedésbe viszi, hogy „na persze, megint új adó”, annak azt mondom: nézz rá a saját üzletedre hideg fejjel. A stabil fizetőképes kereslet nem adottság, hanem rendszereredmény. Ha a rendszer szétesik, a marketinged drágább lesz, a konverziód rosszabb lesz, a vevő bizonytalanabb lesz. Nem az AI-tól félek, hanem attól, hogy a társadalom későn reagál, és akkor már csak durva eszközök maradnak. A jövőben a legjobb üzleti döntések nem csak hatékonyak lesznek, hanem társadalmilag is fenntarthatóak. Ez nem moralizálás, hanem túlélési logika.
Szakértő válaszol – gyakori kérdések
Nem lenne ez egyszerűen „robotadó”, amit már sokan elutasítottak?
A „robotadó” szó sokszor egy homályos, rosszul definiált javaslatot jelent. A működő megközelítés nem a robot „megbüntetése”, hanem az automatizációval kieső bérjellegű adóalap részleges pótlása, egyszerű küszöbökkel és célhoz kötött felhasználással. Ha a modell adminisztrálható és arányos, akkor nem ideológiai vita lesz belőle, hanem technikai.
Miért pont az SZJA-t emlegetjük, miért nem valami más adót?
Az SZJA inkább jelképes keret: a bérből élők által leginkább érzékelt közteher. A valóságban a megoldás lehet bérjellegű pótlék, automatizációs hozzájárulás vagy más adónemhez kapcsolt tétel. A lényeg az elv: a munkakiváltás társadalmi költsége ne maradjon teljesen az embereknél.
Mi a magyar piac külön nehézsége ebben a témában?
A magyar KKV-k erősen költségérzékenyek, és sokan nem tudnak gyorsan beruházni automatizációba. Ha a szabályozás nem küszöböz, akkor a kicsik aránytalan terhet kapnak. Ha viszont csak a nagyokra céloz, akkor a versenytorzulás nőhet. Magyar sajátosság, hogy a megoldásnak egyszerre kell egyszerűnek és méltányosnak lennie.
Mit tehet egy vállalkozó már most, adóvita nélkül is?
Vezessen be AI-t úgy, hogy közben belső képzést ad, dokumentálja a folyamatokat, és átalakítja a munkaköröket „ember + AI” logikára, nem pedig „ember helyett AI” logikára. Rövid távon ez lassabbnak tűnhet, hosszú távon stabilabb csapatot és jobb minőséget ad.