Ókor – propaganda és manipuláció az ókori civilizációkban
A manipuláció és propaganda egyidős a civilizációval – az ókori hatalmasok már tudatosan használták a mítoszokat, művészetet és építészetet hatalmuk legitimálására és a tömegek befolyásolására. Az ókori Egyiptomban a fáraókat istenként tisztelték, és ezt a hitet erősítették meg a monumentális építkezések, szobrok és feliratok. Például II. Ramszesz egy híres csatáját, a kádesi ütközetet győzelemként örökíttette meg templomai falán, noha valójában legfeljebb döntetlenül végződött a harc. A templomok reliefjein és hieroglif feljegyzéseiben Ramszesz emberfeletti hősként szerepel, aki egymaga verte vissza az ellenséget – így az utókor és saját népe számára is diadalmas narratívát teremtett. Hasonló eszköz volt a fáraók neveinek és címeinek diadalmas feliratokba vésése, valamint az uralkodók gigantikus szobrai (például Abu Szimbel kolosszusai), melyek mind az uralkodó dicsőségét hirdették az alattvalók és idegen népek előtt.
Mezopotámiában és a Közel-Keleten a vallás és állam szorosan összefonódott, így a hatalomgyakorlók isteni felhatalmazását mítoszokkal és hivatalos szövegekkel támasztották alá. A Babiloni Birodalomban a királyok törvényoszlopokra vésett rendelkezésekkel is manipulálták a közvéleményt. Hammurapi törvényoszlopa (i. e. 18. sz.) nem csupán jogi kódex volt, hanem királyi propagandaeszköz is: tetején Hammurapi úgy van ábrázolva, amint a napistentől veszi át a törvényeket, ezzel isteni jóváhagyást sugallva. Több történész szerint a törvénygyűjtemény nem is tényleges jogszabály-gyűjteményként működött, hanem inkább azt a célt szolgálta, hogy Hammurapit igazságos és nagy uralkodóként tüntesse fel. A kőoszlop nyilvános kiállítása biztosította, hogy a nép elolvashassa (vagy felolvassák nekik) a király „igazságos” törvényeit, erősítve a hatalom iránti lojalitást.
Az ókori Görögországban a városállamok versengése hívta életre a politikai propaganda korai formáit és még az ellenpropagandát is. A görögök híresen sokat adtak a szónoklás művészetére: a retorika lett a meggyőzés és manipuláció fontos eszköze a népgyűléseken. A hatalmat birtokló elit gondosan ügyelt rá, hogy csak az általuk jóváhagyott szónokok kapjanak szót a nyilvánosság előtt – ezzel szűrték az információkat és fenntartották a vezetés jó hírnevét. A görög mítoszok és eposzok (mint Homérosz művei) ugyancsak formálták a közös nemzeti tudatot és értékrendet, sokszor politikai céllal. A delphoi jósda (orákulum) tekintélyét sem vetették meg politikai befolyásolásra: számos vezető kérte ki a jóslatot háború vagy fontos döntés előtt, majd úgy értelmezte, hogy az ő szándékait igazolja – az orákulum így az uralkodók akaratát támasztotta alá profetikus tekintéllyel.
Rómában a köztársaság korától kezdve ismerték a politikai manipuláció eszközeit. Már a választási kampányokban is alkalmaztak propagandát: a hatalomra pályázó magistratusok támogatói falfirkákon és feliratokon hirdették jelöltjük nevét és érdemeit, buzdítva a polgárokat a rá szavazásra. A Római Birodalom idején a császárok még kifinomultabb propagandagépezettel éltek. Augusztusz császár például monopóliumot szerzett a hivatalos történetírásra és kommunikációra: Res Gestae című önéletrajzi feliratában saját tetteinek dicső változatát tette közzé birodalomszerte, több nyelvre lefordítva. A Res Gestae Divi Augusti szövegét bronztáblákra vésték és templomokban, köztereken állították ki, így terjesztve a császár személyes „igazságát” mindenhol. Ezzel Augusztusz egy központosított információs kontrollt valósított meg, melynek révén csak az ő narratívája jutott el a néphez – saját sikereit hangsúlyozva, kudarcait elhallgatva. A történészek szerint a Res Gestae a személyes mítoszteremtés iskolapéldája, a hatalom által terjesztett „saját igazság” egyik legkorábbi és legsikeresebb esete. Emellett a római császárok érméken, szobrokon és diadalíveken hirdették dicsőségüket; a császárkultusz (az uralkodó istenné nyilvánítása halála után) és a kenyér és cirkusz politikája (ingyen gabonaosztás és látványos gladiátorjátékok a nép megnyerésére) mind a tömegek manipulálását szolgálták a birodalom egységének fenntartása érdekében.
Középkor – az egyház és a világi hatalom manipulációs technikái
A középkorban a keresztény egyház vált a társadalmi kommunikáció és manipuláció fő letéteményesévé Európában. Mivel az írás-olvasás tudománya szinte kizárólag az egyháziak kiváltsága volt, ők formálhatták a közgondolkodást a prédikációkon, kéziratokon és vallási művészeten keresztül. Az egyház tudatosan alakította ki a saját mítoszait és dogmáit, melyek a hívők engedelmességét erősítették: a mennyország jutalmának és a pokol büntetésének élénk képei mélyen befolyásolták az emberek viselkedését. Pápai bullák – azaz a pápa által kiadott hivatalos rendeletek – útján az egyház autoritása megkérdőjelezhetetlen tanításokat hirdetett. Például VIII. Bonifác pápa Unam Sanctam (1302) bullája kimondta, hogy az üdvözüléshez minden embernek alá kell vetnie magát a pápa hatalmának, ezzel a világi uralkodók fölé helyezve az egyház tekintélyét. Az ilyen kijelentések a korabeli propaganda részét képezték: azt az eszmét plántálták a hívekbe, hogy a pápai hatalom isteni eredetű, és még a királyok sem vonhatják kétségbe.
A manipuláció erős eszköze volt a félelemkeltés és a bűnbakkeresés. A középkori inkvizíció intézménye – mely a 13. századtól a hivatalos egyházi tanoktól eltérő nézetek, „eretnekségek” felszámolására jött létre – nemcsak hitvédelmi, hanem hatalmi-politikai célokat is szolgált. Az inkvizíciós perek sokszor koncepciós eljárások voltak, ahol kínvallatással kierőszakolt beismerő vallomásokkal „bizonyították” a vádakat. Az elrettentő erejű nyilvános kivégzések és máglyák pedig figyelmeztetésül szolgáltak a népnek, hogy ne merjenek szembeszállni az egyház tanításaival. Gyakori volt, hogy világi uralkodók és az egyház összejátszottak politikai ellenfeleik eltávolítására: a hatalmi harcokat sokszor leplezték vallási vádakkal. IV. (Szép) Fülöp francia király például az 1300-as évek elején szövetségben a pápával hamis vádak alapján felszámolta a hatalmas és gazdag Templomos Lovagrendet. A lovagokat eretnekséggel, bálványimádással és egyéb szörnyűségekkel vádolták meg – ezek „rágalmak, a királyi propaganda koholmányai, és tudatos manipuláció termékei” voltak. A király emberei (Guillaume de Nogaret vezetésével) összehangolt propagandagépezetet működtettek: rettegett ellenségképet építettek fel, tele mendemondákkal és vádakkal, majd ezeket az inkvizíció eszközeivel „igazolták” a kínpadon kicsikart vallomásokkal. Az eredmény: a közvélemény elhitte a Templomosokról terjesztett hazugságokat, a rendet feloszlatták, vezetőit máglyán megégették.
A középkori propaganda egyik jellemzője tehát az volt, hogy az emberek félelmeire építve teremtsen közös ellenségképet, és ezzel terelje el a figyelmet más problémákról, illetve összetartsa a saját táborát. Az egyház és világi hatalom ilyen módon sokszor terelte a nép haragját külső vagy belső „ellenségekre” (eretnekekre, hitetlenekre, boszorkányokra), hogy megerősítse saját legitimációját. A keresztes hadjáratok is részben propaganda nyomán indultak: II. Orbán pápa 1095-ös beszéde (amelyet később pápai buzdítások, bullák követtek) a keresztény hit védelméről és a Szentföld felszabadításáról szóló ígéretekkel, valamint az üdvösség biztos jutalmával manipulálta a nemeseket és parasztokat a hadjáratba való tömeges bekapcsolódásra.
A késő középkorban a boszorkányüldözések példázzák jól, hogyan lehetett a társadalmi félelmeket intézményes manipulációvá fokozni. 1484-ben VIII. Ince pápa kiadta a Summis Desiderantes kezdetű pápai bullát, amely hivatalosan elismerte a boszorkányság létezését és súlyos fenyegetését, felhatalmazva az inkvizítorokat (Henricus Institoris, azaz Heinrich Kramer és társa) a boszorkányok felkutatására és megbüntetésére. Ez a pápai állásfoglalás olajat öntött a tűzre: megerősítette a köznép babonás félelmeit, és kvázi szentesítette a boszorkányüldözések rendszerét. Nem sokkal később, 1486-ban megjelent a Malleus Maleficarum („Boszorkányok pörölye”) című könyv, mely részletes „útmutatót” adott a boszorkányság felismeréséhez és a vádlottak kínvallatásához – ez a korszak egyik leghírhedtebb propaganda- és manipulációs műve. A boszorkányperekkel a hatalom bűnbakot kínált a bajok okára: a természeti csapásokért, járványokért, társadalmi feszültségekért démonizált egyéneket okolhattak, s ezzel is elterelték a figyelmet a mélyebb strukturális problémákról. A boszorkányüldözési láz során Európában tízezreket végeztek ki koncepciós vádak alapján – a manipuláció egyik legsötétebb fejezete volt ez, amelyben a vallási mítosz (az ördöggel szövetséges boszorkányok rémképe) és az intézményes terror találkozott.
Reneszánsz és felvilágosodás – a hatalmi propaganda átalakulása
A reneszánsz kor a középkori dogmák felülvizsgálatát és az egyén, valamint a világi gondolkodás előtérbe kerülését hozta. Ebben az időszakban jelent meg egy új, forradalmi technológia, amely alapjaiban változtatta meg a manipuláció lehetőségeit: a könyvnyomtatás. Gutenberg mozgatható betűs nyomdája (15. század közepe) tette lehetővé az információk tömeges és gyors sokszorosítását. Ennek hatására a propaganda új formái születtek, hiszen most már röpiratokkal, nyomtatott könyvekkel lehetett eszméket terjeszteni. A nyomtatott szöveg uniformizáltsága különös erőt adott a közlésnek: minden példány szó szerint azonos tartalmú volt, ami az objektív igazság látszatát keltette – szemben a szájhagyomány útján terjedő hírekkel, amelyeket útközben el lehetett torzítani. A reneszánsz végére és a reformáció hajnalán ez a nyomtatott propaganda központi szerephez jutott.
Az Egyház kritikája és a reformáció során mindkét oldalon tudatosan alkalmaztak nyomtatott propagandát. Luther Márton felismerte a könyvnyomtatás erejét, és isten áldásának nevezte a nyomtatott betűt, mert ennek segítségével sokszoros nagyságrendben juthattak el tanai az emberekhez. Röpiratok, plakátok, falragaszok terjedtek el Európa-szerte: Luther és követői leleplező írásokban támadták a pápaságot és az egyházi visszaéléseket, míg a katolikus fél ellenröpiratokban próbálta védeni saját álláspontját. Ebben a korban jelentek meg az első karikatúrák is: a politikai grafika őseként a reformáció hívei Lutherből és más vezetőkből hőst faragó, idealizáló képeket terjesztettek, míg az ellenfeleket (pápát, szerzeteseket) gúnyoló, démonizáló rajzokkal ábrázolták. A vizuális propaganda így a széles, esetleg írástudatlan tömegekhez is szólt. A katolikus egyház a barokk művészetet állította a maga szolgálatába a katolikus megújulás (ellenreformáció) idején: a gazdagon díszített templomok, szobrok, festmények mind az egyház dicsőségét, a hit erejét hirdették emocionális, pompázatos formában – mintegy meggyőzve a szíveket, nem csak az értelmet.
A politikai gondolkodás terén is új elvek születtek a reneszánszban. Niccolò Machiavelli A fejedelem (Il Principe, 1513) című művében nyíltan tárgyalta a hatalom megtartásának módszereit – akár az erkölcsöt félretéve. Machiavelli kifejtette, hogy egy okos uralkodónak szükség esetén hazugsággal, csalással is élnie kell, ha az szolgálja céljai elérését. A híres mű központi tanulsága, hogy a morális elveket alá kell rendelni a célszerűségnek, és „a cél szentesíti az eszközt”. Machiavelli rámutatott: az emberek hiszékenyek és „inkább ítélnek a látszatok alapján, semmint a valóság szerint”, így a fejedelmeknek érdemes inkább erényesnek mutatkozniuk, mintsem ténylegesen erényesen cselekedniük. Ezzel tulajdonképpen a tudatos megtévesztés és tömegmanipuláció első modern receptkönyvét adta a kezébe a hatalmon lévőknek. Machiavelli arra tanította az uralkodókat, hogy a hatalom megtartása érdekében formálják gondosan saját imázsukat, alakítsák a nyilvános percepciót, és ne habozzanak propagandát alkalmazni riválisaik lejáratására vagy a nép lojalitásának megnyerésére.
A felvilágosodás korában (17–18. század) a politikai manipuláció finomodott, de továbbra is jelen volt. A korszak eszményképe a racionális vita és a tudományos szemlélet volt, ugyanakkor az abszolutista államok és forradalmi mozgalmak is erősen éltek a propaganda eszközeivel. Az abszolút monarchiák – például XIV. Lajos francia király – gondosan formálták saját kultuszukat: XIV. Lajos magát „Napkirály”-nak nevezte, udvari művészei pedig festményeken, szobrokon és ünnepi ceremóniákon örökítették meg mint a nemzetet éltető fény forrását. Ez tudatos imázsépítés volt, mellyel a király felülmúlhatatlan tekintélyét sugallta alattvalói felé. Emellett a királyi udvar cenzúrázta a sajtót és irodalmat, hogy a kritikus hangokat elfojtsa – a francia Gazette vagy később a Mercure című lapok királyhű tudósításokkal igyekeztek befolyásolni a közvéleményt.
A 18. századi forradalmak (mint az amerikai Függetlenségi háború vagy a francia forradalom) szintén rengeteg propagandairatot szültek. Pamfletek, újságok, röplapok terjesztették a forradalmi eszméket: Thomas Paine „Common Sense” füzetkéje például döntő hatással volt az amerikai gyarmatok lakóira az angol koronától való elszakadás érdekében. A francia forradalom idején Marat „A nép barátja” című újságja heves cikkekben uszította a párizsi tömeget az „ellenforradalmárok” ellen, míg a forradalmi plakátok és jelképek (például a trikolór kokárda) a tömegek mozgósítását szolgálták. Ekkorra tehető a sajtópolitika születése is: Angliában a polgári forradalom után megszületett a sajtószabadság eszménye, de más országokban az uralkodók vagy kormányok részben a markukban tartották a lapokat. Így a késő felvilágosodás végére kialakult a politikailag elfogult újságírás, ahol egyes lapok nyíltan egy-egy párt vagy eszme szolgálatában álltak. Összességében a reneszánsztól a felvilágosodásig a manipuláció eszköztára kibővült: a nyomtatott szó és a filozófiai eszmék harcában a propaganda hol a trónt, hol a forradalmat szolgálta, de mindig alkalmazkodott az aktuális technológiákhoz és kulturális közeghez.
Modern kor (19–20. század) – nacionalista és háborús propaganda, totalitárius manipuláció
A 19. században a nemzeti eszmék és a tömegtársadalom felemelkedése új terepet adott a manipulációnak. A modern nemzetállamok kialakulásával a kormányok felismerték a sajtóban rejlő hatalmat a közvélemény formálására. A tömeges oktatás és az olvasni tudó polgárok számának növekedése azt eredményezte, hogy az újságok, folyóiratok váltak a propaganda fő hordozójává. Európa-szerte megjelentek a politikai pártokhoz kötődő lapok. Például Franciaországban a L’Humanité című újság a szocialista eszmék szócsöve lett, és nagyban hozzájárult a szocialista pártok támogatottságának növeléséhez. A pártsajtó nyíltan képviselte egy-egy ideológia nézeteit, gyakran elfogult módon tálalva a híreket, hogy az adott párt érdekét szolgálja. A cikkek sok esetben félrevezetőek vagy egyoldalúak voltak, az ellenfelek lejáratását és a saját tábor mozgósítását célozva. A 19. század végére és a 20. század elejére általánossá vált, hogy a sajtót tudatosan használják politikai befolyásolásra – innentől beszélhetünk a modern értelemben vett politikai propagandáról.
A háborús propaganda a 20. században érte el csúcspontját, különösen az első és második világháború idején. Az I. világháborúban mindkét oldalon plakátok százezreit nyomtatták, melyek a hazafias érzelmekre hatottak: hősies katonákat és gonosznak ábrázolt ellenséget mutattak be, toborzásra és a hátország támogatására buzdítva. A média – újságok, röplapok, később a rádió – központilag irányított üzeneteket sugárzott. A kormányok sokszor cenzúrázták a frontokról érkező valós híreket, helyette diadaljelentéseket közöltek, hogy fenntartsák a harci kedvet. A propaganda révén igyekeztek démonizálni az ellenséget (pl. a brit sajtóban a „hun” jelzővel emlegették a németeket barbár hordaként; a német plakátok az angolokat és franciákat hasonló gúnnyal támadták). Az érzelmekre ható szlogenek, himnuszok, hazafias versek mind a lakosság manipulálását szolgálták.
A totalitárius rendszerek a 20. század során példátlan szintre emelték a propagandát és a tömegmanipulációt. Náci Németországban Hitler hatalomra jutása után Joseph Goebbels vezetésével külön Propagandaminisztérium működött, amely teljes kontroll alá vonta a sajtót, a rádiót, a filmeket és a művészetet. A náci propaganda egyrészt megteremtette Hitler messianisztikus vezérkultuszát (mindenhol az ő arcképe, szimbólumai jelentek meg), másrészt gátlástalanul terjesztette az antiszemita és rasszista nézeteket. A zsidókat, cigányokat, szlávokat és más „alsóbbrendűnek” bélyegzett csoportokat démonizáló filmek (pl. Az örök zsidó), újságcikkek és plakátok özöne árasztotta el a köztereket. A náci propaganda manipulációs stratégiája a pszichológia eszközeit is felhasználta: egyszerű, sokszor ismételt jelszavakkal sulykolta az üzeneteket, erős érzelmi töltésű beszédekkel fanatizálta a tömeget. A 1936-os berlini olimpia is a propaganda szolgálatában állt: sikerült a világnak egy békés és toleráns Németország képét mutatni, miközben a háttérben folytatódott a diktatúra kiépítése. A náci sajtó központi orgánuma, a Völkischer Beobachter naponta ontotta a pártvonalnak megfelelő híreket és indulatos vezércikkeket. A rendszer igyekezett teljesen uralni az emberek információs környezetét, hogy kizárólag az ő narratívája jusson el hozzájuk – a németek jelentős része elhitte a propaganda által sulykolt „új valóságot”, miszerint Hitler megvédi és felemeli a nemzetet, az ellenségek (zsidók, bolsevisták, plutokraták stb.) pedig elpusztításra érdemesek. A propaganda célja a támogatás maximalizálása és a kritikus gondolkodás kiiktatása volt.
A Szovjetunióban hasonló intenzitású manipuláció zajlott a bolsevik hatalom megszilárdulásától kezdve. Lenin és főleg Sztálin idején a kommunista párt szigorúan ellenőrzése alá vonta a médiát – újságokat, rádiót, minden publikációt –, hogy a marxista–leninista ideológiát terjessze és elnyomja az eltérő hangokat. A Pravda („Igazság”) című pártlap a nevével ellentétben a párt „igazságát” közvetítette, és eszközként szolgált a politikai ellenfelek lejáratására, a lakosság megtévesztésére. Sztálin idején kialakult a személyi kultusz: a propaganda Sztálint tévedhetetlen atyaként, népek bölcs tanítójaként dicsőítette. Képét kötelezően kifüggesztették mindenütt, róla nevezték el a városokat, és a művészetekben is csak a szocialista realizmus irányvonalát engedélyezték, amely a párt üzenetét közvetítette. A diktatúra propaganda-gépezete gondosan megszűrt minden információt: a cenzúra eltüntette a hírekből a rendszer számára kellemetlen tényeket (pl. éhínségek, Gulág-táborok léte), ugyanakkor felnagyította a szocialista fejlődés eredményeit (ötéves tervek sikerei, ipari rekordok stb.). A média tele volt jelszavakkal és szólamokkal, melyek a dolgozókat még nagyobb erőfeszítésre buzdították, illetve folyamatosan ellenségeket jelöltek ki (kulákok, trockisták, imperialisták), akik ellen éberségre intették a népet. Ez a félelemkeltésen és gyűlölet szításán alapuló manipuláció fenntartotta a rendszer stabilitását: a lakosság jelentős része a propaganda hatására meggyőződéssel hitte, hogy a párt vezette őket a kommunizmus fényes jövője felé, és minden nehézségért a külső-belső ellenségek okolhatók.
A két világháború közötti időszakban más országokban is megfigyelhető volt a propaganda centralizálása. Olaszországban Mussolini 1922-es hatalomra jutása után fasizálta a sajtót: saját lapja, az Il Popolo d’Italia a fasiszta ideológia kulcselemeit terjesztette, és kulcsszerepet játszott a fasiszta mozgalom támogatásában. A náci és fasiszta példák nyomán világszerte felismerték, hogy a tömegkommunikáció és a propaganda fegyverként használható. A Hidegháború idején (1945 után) kelet és nyugat is bevetette a médiát: a keleti blokkban a pártsajtó, nyugaton részben a kereskedelmi média és az állami tájékoztatás (pl. Amerika Hangja rádió) közvetített erősen ideologikus tartalmakat. A médiát gyakran a politikai polarizáció szolgálatába állították: a szovjet blokk lapjai a kapitalista nyugatot és „háborús uszítókat” kárhoztatták, míg nyugaton a kommunizmus rémképével operáltak. A propaganda nyelve mindkét oldalon hasonlóan működött: erősen emocionális, leegyszerűsítő üzeneteket harsogott, sokszor ismételve, az ellenfelet démonizálva. Ahogy egy elemzés is rámutat, a politikai propaganda gyakran hevült nyelvezetet alkalmaz, megbélyegzi az ellenkező nézőpontokat képviselő csoportokat, és csak azokat az információkat emeli ki, melyek a saját programját igazolják. Ez a technika a 20. század során számos tragédiához vezetett: a népirtások (örmény genocídium, holokauszt, ruandai mészárlás) előtt mindig intenzív gyűlöletpropaganda készítette elő a talajt, amely dehumanizálta a célcsoportokat a többségi társadalom szemében.
Összességében a modern korban a manipuláció intézményesült és iparosodott. Megjelent a „propaganda tudománya”: szakemberek (pszichológusok, kommunikációs szakértők) vizsgálták, hogyan lehet legjobban hatni a tömegekre. Edward Bernays 1928-as Propaganda című munkája például már tudatosan elemezte és üzleti/ politikai célokra ajánlotta a közvélemény befolyásolásának módszereit – őt a „PR (Public Relations) atyjának” is tekintik, aki a háborús tömeglélektan békeidőbeli alkalmazását javasolta. A 20. század második felében a televízió megjelenése újabb frontot nyitott: a politikusok ráébredtek, hogy a képernyőn keresztül közvetlenül léphetnek be az emberek otthonába. Kennedy és Nixon 1960-as tévévitája például megmutatta, hogy a vizuális benyomások (fellépés, megjelenés) mennyire befolyásolhatják a választók véleményét – sokszor jobban, mint a kimondott szavak tartalma. A későbbi évtizedekben a politikai reklámok, kampányfilmek, szakértői kommunikáció mindennapos eszközzé váltak a választók meggyőzésében, finom manipulálásában.
Digitális korszak és a posztigazság kora – online manipuláció, dezinformáció és közösségi média
Az ezredfordulót követően a kommunikáció digitális forradalma ismét alapjaiban változtatta meg a manipuláció módszereit. Az internet elterjedése, a közösségi média platformok (Facebook, Twitter, YouTube stb.) megjelenése hihetetlen sebességű és kiterjedésű információ-áramlást tett lehetővé. Ugyanakkor ezzel párhuzamosan az álhírek, összeesküvés-elméletek és célzott dezinformációs kampányok is soha nem látott mértékben terjedhetnek. A mai kort sokan a „posztigazság” korszakának nevezik. A posztigazság azt jelenti, hogy az objektív tények kevésbé hatnak a közvéleményre, mint az érzelmekre és személyes hitekre apelláló állítások. Vagyis a közösség tagjai gyakran azt fogadják el igaznak, amit érzelmileg igaznak akarnak hinni, függetlenül a tényektől. Az Oxford szótár 2016-ban az év szavának választotta a „post-truth” kifejezést, nem véletlenül: ebben az évben történt a Brexit-népszavazás és az amerikai elnökválasztás, ahol a kampányokban a tényeknél nagyobb szerepet kaptak a hangzatos, indulatos – sokszor félrevezető – üzenetek. A politikai kommunikáció egyre inkább arra épít, amire a Cambridge Analytica nevű cég egyik kiszivárgott stratégiája rámutatott: „a választási küzdelmet nem érdemes tényekre alapozni, hiszen az eredményt az érzelmek határozzák meg”. Ez a felismerés – miszerint a reményre és főleg a félelemre építő üzenetek sokkal hatékonyabban mozgósítanak, mint a száraz tények – a modern manipuláció kulcsa lett.
A közösségi média algoritmusai felerősítik a posztigazság jelenségét. A Facebook és társai úgy vannak tervezve, hogy minél tovább megtartsák a figyelmünket, ehhez pedig olyan tartalmakat mutatnak, amikkel nagy valószínűséggel egyetértünk vagy erős érzelmi reakciót váltanak ki belőlünk. Az eredmény az úgynevezett visszhangkamra vagy véleménybuborék: a felhasználó saját preferenciái alapján szűrt hírfalat kap, amely megerősíti az ő nézeteit. „A Facebook tökéletesre optimalizálta algoritmusát, ami minden felhasználónak azt mondja, amit az hallani szeretne, függetlenül attól, igaz vagy sem” – írta egy elemzés találóan. Így a kényelmes buborékba zárt emberek kritikátlanul nyelik le a kamuhíreket és áltudományos tartalmakat, mert nem is találkoznak azokat cáfoló véleményekkel. Az online térben tehát sokkal könnyebb álhíreket valóságként eladni, hiszen a terjedésük vírus-szerű: egy megosztásra érdemes hazugság órák alatt emberek millióihoz juthat el, és ha beleillik a befogadó világképébe, nehéz utána még a cáfolattal is meggyőzni az ellenkezőjéről.
A dezinformációs kampányok új geopolitikai fegyverré is váltak. Állami vagy magán érdekcsoportok hamis profilok, automatizált botok és trollhadseregek segítségével célzottan terjesztenek félrevezető információkat, hogy befolyásolják a közvéleményt vagy zavart keltsenek. Jó példa erre az, amit a nyugati hírszerzések az orosz „trollgyárak” tevékenységéről feltártak: koordinált módon igyekeztek hatni választásokra (mint a 2016-os amerikai elnökválasztás), népszavazásokra (Brexit), vagy akár oltásellenes mozgalmak gerjesztésére – sokszor sikerrel. A kiberpropaganda előnye, hogy nehezen visszakövethető és olcsó, viszont hatása rendkívül nagymértékű lehet. Egy jól időzített álhír, egy manipulált fotó vagy videó pillanatok alatt virális szenzációvá válhat, mielőtt az ellenőrzött sajtó reagálhatna.
Külön említést érdemel az utóbbi évek félelmetes jelensége, a deepfake technológia. A deepfake mesterséges intelligencia segítségével valósághű hamis videókat vagy hangfelvételeket hoz létre, amelyekkel bárki szavahihetőségét alá lehet ásni. Péládul lehetséges egy politikus arcát és hangját felhasználva olyan videót készíteni, mintha olyasmit mondott vagy tett volna, ami a valóságban soha nem történt meg. Ez a technológia kétféle veszélyt hordoz: egyrészt dezinformáció terjesztésére használható, a közvélemény manipulálása céljából – például választások kimenetelének befolyásolására –, másrészt bűnözők is élhetnek vele zsarolásra vagy csalásra. Máris előfordultak esetek, hogy egy cég vezetőjének hamisított hangját használva csaltak ki nagy összegeket, vagy hírességek arcképével éltek vissza kompromittáló videókban. A hatóságok világszerte próbálnak lépést tartani: az Egyesült Államok Szövetségi Kereskedelmi Bizottsága figyelmeztetést adott ki, hogy az MI fejlődésével egyre nehezebb megkülönböztetni a hiteles tartalmat a hamistól.
A digitális manipuláció ellen nehéz védekezni, mert megelőzi a szabályozást: mire a kormányok reagálnak egy új megtévesztő trendre, a technológia már továbblépett. Az egyének maguk is tehetetlennek érezhetik magukat a tömeges manipuláció korában , hiszen információözön zúdul rájuk, amelyben keverednek az igaz és hamis tartalmak. Ugyanakkor a társadalom védekező mechanizmusai is fejlődnek: egyre több helyen tanítják az internetes médiaértést, az álhírek felismerésének módszereit. Civil szervezetek és techcégek is fejlesztenek eszközöket (pl. hamis híreket jelző algoritmusok, deepfake-detektorok) a manipuláció kiszűrésére.
Összegzés
A manipuláció eszközei tehát az ókortól napjainkig óriási változáson mentek keresztül, de alapvető céljuk változatlan maradt: befolyásolni az emberek gondolkodását és viselkedését a hatalom megszerzése vagy megtartása érdekében. Az ókori fáraók hieroglif feliratai és isteni mítoszai, a középkori egyház dogmái és máglyái, a reneszánsz röpiratok és fejedelmi machiavellizmus, a modern diktátorok rádióbeszédei és plakátkampányai, vagy épp a mai algoritmusok és deepfake-ek – mind ugyanarra törekedtek: saját narratívájukat állítani az egyedüli valóságként a célközönség elé. A technika fejlődésével a manipuláció egyre nagyobb tömegeket érhet el egyre rövidebb idő alatt, és egyre nehezebb első látásra felismerni. Ugyanakkor a történelem tanulsága az, hogy a propaganda hatása nem mindenható: hosszú távon gyakran lelepleződik vagy ellenhatást vált ki. A közönség – legyenek azok ókori alattvalók vagy modern internetezők – nem passzív befogadó, és ha kritikus gondolkodással, médiatudatossággal fordul a hírek felé, akkor tompítható a propaganda ereje. A manipuláció elleni legjobb fegyver ma is a tájékozottság, az információk forrásának ellenőrzése és a pluralizmus: ha tudatában vagyunk annak, hogyan próbálnak befolyásolni bennünket, akkor kevésbé válunk a történelem során újra és újra felbukkanó manipulációs technikák áldozataivá.
Források:
• Barankovics Alapítvány – Kommunikációs forradalom 3: Propaganda, a tömegek mozgósításának művészete
• 444.hu – Propaganda az ókori Egyiptomban (2017)
• History.com – 8 Things You May Not Know About Hammurabi’s Code
• TheCollector – 5 Pieces of Propaganda from the Ancient World
• Magyar Hang – Balogh R., A templomosok nyomában – Propaganda, kirakatper és bukás
• The College of Physicians of Philadelphia – Amanda M., Witchcraft and Malleus Maleficarum
• Wikipédia – A fejedelem (Machiavelli)
• Index.hu – Az év szava lett a posztigazság, de mit jelent?
• Qubit.hu – Szociálpszichológus a Cambridge Analytica-botrányról
• Portfolio.hu – Deepfake, hátborzongató technológiák
• Index.hu – A Facebook elhülyíti az emberiséget
